Miért avatkozik a tömeg mindenbe, és miért csak erőszakosan?

Azt mondottuk, hogy valami igen különösnek látszó, de valójában nagyon természetes dolog történt: az átlagember, csak azért, mert a világ és az élet kitárult előtte, a lelkét bezárta. Mármost: azt állítom, hogy az átlag-lelkek e bezárulása jelenti voltaképen a tömegek lázadását, amiben a maga módján, a mai humanitás roppant problémája merül fel.

Tudom, hogy sokan azok közül, akik ezt olvassák, másképen gondolkodnak, mint én. Ez nagyon természetes és csak megerősít a felfogásomban. Mert ha a magam véleménye végül tévesnek is bizonyulna, még mindig fennálana az a tény, hogy e másvéleményű olvasók legtöbbje egy ily jelentékeny kérdésben még öt percig sem gondolkodott. Hogyan jutott volna hát ugyanarra a véleményre, mint amire én jutottam? Mivel azt hiszik, hogy joguk van véleményt formálniok valamiről, aminek a felderítésére egyáltalában nem fordítottak gondot, elárulják, hogy hozzátartoznak ahhoz a képtelen embertípushoz, amelyet „lázadó tömeg”- nek neveztem el.

A lélek hermetikus bezárulása éppen ez. A jelen esetben szellemi bezárultságról van szó. Az ember bizonyos gondolatcsoportot őriz magában. Ezzel beéri és szellemileg teljesen tökéletesnek tartja magát. Mivel semmire nincs szüksége, ami saját magán kívül esik, végleg ehhez a bizonyos gondolatcsoporthoz szegődik. így történik a bezárulás.

A tömegember tökéletesnek érzi magát. A kiválasztott embernek ehhez az érzéshez különösen hiúnak kell lennie és meggyőződése a saját tökéletessége felől, eredetileg nem csupán tőle függ, nem magától értetődő, hanem a hiúsága műve, mely még saját maga előtt is bizonyos költött, elképzelt és problematikus jelleget visel magán. A hiúnak ezért szüksége van másokra, hogy így a saját maga felől táplálni kívánt felfogása megerősödhessék. Úgyhogy a nemes embernek még ebben az egészségtelen állapotban, még a hiúság vakságában sem sikerül teljesen a maga tökéleteségét valóban éreznie. Napjaink átlagembere, az új Ádám viszont nem kételkedik a saját tökéletességében, önmagába vetett hite éppoly paradicsomi, mint Ádámé. Lelke veleszületett bezárultsága megakadályozza őt abban, ami pedig fogyatékossága felfedezésének első feltétele volna: hogy önmagát másokkal hasonlítsa össze. Az összehasonlítás céljából ki kellene lépnie önmagából és el kellene jutnia másokig. De az átlagember nem ért a lélekvándorláshoz, – a legmagasabbrendű sporthoz.

Itt ugyanarra a különbségre bukkantunk, mely az őrültet és a bölcset mindörökre elválasztja. A bölcs két hüvelyknyire mindig távol marad attól, hogy őrült legyen; azért fejti ki az erejét, hogy elkerülje a fenyegető őrültséget s ez az erőkifejtés a bölcsesége. Az őrült, fordítva, nem gyanakszik önmagára: a legokosabbnak tartja magát s innét az az irigylésreméltó nyugalom, amivel az ostoba rendelkezik és őrültségébe hull. Mint ahogyan bizonyos rovarokat semmi módon nem lehet abból a lyukból, amelyben tanyáznak, kiszedni, az őrült sem mozdítható ki a maga rögeszméjéből, képtelenség őt a vaksága nélkül egy tapodtat is vezetni és arra kényszeríteni, hogy megszokott ostoba hóbortját a látás más, értelmesebb módjaival cserélje fel. A butaság életfogytiglani és menthetetlen. Ezért mondja Anatole France, hogy a butaság szomorúbb, mint a gonoszság. Mert a gonoszság néha szünetel, a butaság soha.

Jegyzet: Gyakran feltettem magamnak a következő kérdést : kétségtelen, hogy sok ember számára élete legfájdalmasabb kínjainak egyike mindig a környezet ostobaságával való kapcsolat és érintkezés volt. Hogyan lehetséges, hogy mindeddig – tudtommal – nem írtak erről valami „Tanulmányt a butaságról”. Mert Erasmus lapjai nem ennek a szükségletnek felelnek meg.

Nem mintha a tömegember ostoba volna. Ellenkezőleg, a mai átlagember készebb, nagyobb szellemi fogékonysága, mint bármely más kor átlagembere volt. De ez a szellemi készség semmit sem segít; e fogékonyság meglétének üres érzése éppen csak arra jó, hogy ez az ember még jobban bezáruljon és ne használja a képességeit. Közhelyeket, előítéleteket, gondolatfoszlányokat, vagy egyszerűen üres szavakat, amiket a véletlen halmozott fel benne, hangoztat váltig, s olyan szentül, kipróbáltan és merészen alkalmazza ezeket, hogy csak a tudatlansága derül ki. Ez az, amit az első fejezetben korunk jellegzetessége gyanánt emeltem ki: a közönséges ember nem azt hiszi, hogy ő kiváló és nem-közönséges, hanem a közönségesség jogát, a közönségességet mint jogot hirdeti és viszi keresztül.

Semmi sem oly új és annyira jellegzetes más korszakokkal szemben a mai helyzetre, mint az az uralom, melyet ma a közéletben a szellemi közönségesség gyakorol. Mert a tömeg az európai történelem folyamán még soha nem képzelte magáról, hogy neki ideái lehetnek. Voltak hiedelmei, hagyományai, tapasztalatai, közmondásai, szokványos gondolatai; de nem hitte, hogy teoretikus véleményeket formálhatna a dolgok mibenléte, vagy afelől, hogy az állapotoknak milyeneknek kellene lenniök, – például az irodalomban, vagy a politikában. Amit a politikus kitervelt és elvégzett, azt jónak vagy rossznak látta; megadta vagy megtagadta a hozzájárulását, mert az egész tevékenysége annyi volt, hogy a mások teremtő tevékenységét igenlő vagy tagadó formában tudomásul vegye. Soha a maga ideáit a politikuséival szembe nem állította; még ha a politikus ideái oly más véleményekkel szemben hangzottak is el, melyeket a magáéinak vallott. Ugyanez volt a helyzet a művészetben és a nyilvános élet többi területén. Veleszületett érzéke volt a saját határai iránt, tudta, hogy az önálló gondolkodásra nem alkalmas és ez elég fék volt a számára. Természetes következménye ennek az volt, hogy a tömeg távolról sem gondolt a nyilvános élet bármely, legnagyobbrészt teoretikus természetű vonatkozásában való szereplésre.

Ma másképen van. Az átlagembernek határozott ideái vannak mindenről, ami történik és aminek történnie kell a világon. Ezért veszítette el a figyelemre való készségét. Minek figyelnie, ha mindent, ami történhetik, már tud? Nincs értelme a figyelésnek, hanem, ellenkezőleg, az ítélkezés, a véleményalkotás, a döntés szokásos. Nem vehet fel a nyilvános élet, olyan kérdést amibe ő, süketen és vakon, mint amilyen, bele ne avatkoznék, kinyilvánítva a maga „vélemény”-ét.

De hát nem előny ez? Hát nem óriási haladás, hogy a tömegnek „ideái” vannak, vagyis művelt? Csak bizonyos fokig, mert ennek az útszéli lénynek az „ideái” nem igazi „ideák”, tehát ha meg is vannak, az még nem kultúra. Az idea az igazságért folytatott sakkjátszma. Aki azt akarja, hogy ideái legyenek, annak előbb az igazságot kell keresnie és el kell fogadnia a játéknak, amelybe belebocsátkozik, a szabályait. Nem lehet addig ideákról, vagy véleményekről beszélni, amíg valaki meg nem állapodik bizonyos feltételekben, melyekhez alkalmazkodnia kell, bizonyos szabályokban, amikre a vita során támaszkodhatik. Ezek a szabályok, normák, a kultúra alapelvei. Nem is lényeges, hogy milyenek. Szabályok nélkül, amelyekre mindenki hivatkozhatik, nincs kultúra. Ahol nincsenek polgári jogszabályok, amikre hivatkozni lehet, – nincs kultúra. Ahol nincs tisztelet bizonyos végső szellemi elvek iránt, amiken a vita épül, – nincs kultúra. Ahol nem uralkodik a gazdasági vonatkozásokon valamiféle belső, védelmező rend,– nincs kultúra. Ahol az esztétikai kérdéseken vitatkozók nem ismerik fel, hogy a műalkotást az igazság fényében kell tekinteniök, – nincs kultúra.

Ahol mindez hiányzik, nincs kultúra, hanem, a szó szoros értelmében, barbarizmus uralkodik. És ez az, ne ringassuk magunkat illúziókban, ez az, ami Európát, a tömegek hódítása mélyén fenyegeti. Az utazó, aki egy barbár földre érkezik, jól tudja, hogy ott nincsenek alapelvek, amikre hivatkozhatik. A barbárság a normák és minden lehetséges hivatkozás semmibevétele.

A kultúra mértékét normáinak nagyobb, vagy kisebb pontossága jelenti. Ahol ez a pontosság nem tökéletes, ott az életet csak nagyjában szabályozza; ahol pedig egészen megvan, ott áthatja az élettevékenységek mindegyikét.

Jegyzet: A spanyol kultúra elapadása nem abban mutatkozik, hogy valaki többet vagy kevesebbet tud, hanem az aggodalom és körültekintés szokásos elmulasztásában az igazságra való törekvés során, szóban és írásban egyaránt. Nem abban tehát, hogy valakinek igaza van-e vagy sem – az igazság nem lehet a kezünkben –, hanem a gyanútlanságban, mely oda vezet, hogy nem kívánják meg a megbizonyosodás elemi rekvizitumait. Az örök falusi plébános vagyunk, aki diadalmasan fordul szembe a manicheussal, még mielőtt megbizonyosodnék a manicheus gondolatai felől.

El kell ismernie mindenkinek, hogy Európában évek óta igen különös dolgok történnek. Mint e különös események kézzelfogható példáját, bizonyos politikai mozgalmakat említek, mint a szindikalizmust és a fasizmust. Ne mondják, hogy csak újszerűségük miatt különösek. Az európai embernek az új iránti lelkesedés veleszületett tulajdonsága, mely még a történelem legmozgalmasabb fordulataira is elő szokta őt készíteni. Ha tehát ezeket az új mozgalmakat különöseknek találja, azt ezeknek a mozgalmaknak nem újszerűsége, hanem idegensége okozza. A szindikalizmus és a fasizmus változataiban először tűnik fel Európában az az embertípus, aki nem keresi az alapelveket, nem törekszik arra, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen elszánta magát a- saját felfogásának a kierőszakolására. Ez az új: az elvtelenségre való jog, az elvtelenség elve. Az új tömeg jelentkezésében, véleményem szerint, az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna. Az új lélekalkat a leginkább és a legnyíltabban a politikai vezetésben nyilvánul; de nyitja mégis inkább a szellemi bezárultságban áll. Az átlagember felfedez ugyan magában gondolatokat, de azért gondolkodni nem tud. Nem is gyanítja, hogy az ideák mily finom közegben élnek. Véleményt kíván alkotni, de nem kutat minden véleményalkotás feltételei és előfeltevései után. Ezért „ideái” nem valódi gondolatok, hanem szavakban kifejezett étvágyak, mintegy zenei elbeszélések.

Egy idea birtokába jutni azt jelenti, hogy az idea alapját is a magunkénak véljük és, továbbá, hogy higyünk a rációban, a felfogható igazságok rendszerében. Gondolkodni, véleményt alkotni egy azzal, hogy bizonyos feltételekre hivatkozunk, meghajlunk e feltételek előtt, elfogadjuk írott malasztnak és bölcseségnek, sőt, hisszük, hogy az emberi együttélés legmagasabbrendű formája az a párbeszéd, amelyet gondolataink a mag uk alapelveivel folytatnak. De a tömegember elveszettnek érezné magát, ha elfogadná a diszkussziót, és ösztönösen visszautasítja e magasabbrendű, rajta kívüli dolog megbecsülésének a kényszerét. Ezért az az „újszerű” Európában, hogy „vége a vitatkozásnak” és az együttélés minden formája, amely objektív normák fennállását feltételezi, a parlamenti vitáktól a tudományosakig, megvetésben részesül. Vagyis lemondanak a kulturális együttélésről, mely normák-alatti együttélés és egy barbár közösségbe térnek vissza. Minden természetes utat elkerülnek és egyenest a vágyaik betöltésére törnek. A lélek hermetizmusa, mely, mint láttuk, a tömeget a nyilvános életbe való avatkozásra készteti, a beavatkozásnak elkerülhetetlenül egy-bizonyos módját, a közvetlen cselekvést, az „actio directa”-t sugallja.

Majd ha korunk keletkezését rekonstruálják, úgy fogják találni, hogy különös dallamának első hangjai azokban az 1900 körüli francia szindikalista és realista csoportokban hangzottak el, amelyek az „actio directa”-t, a módot és a kifejezést magát, feltalálták. Az ember mindig az erőszakhoz folyamodott s néha ez a visszatérés egyszerűen bűn volt, amely bennünket nem érdekel. De máskor az az eszköz volt, amelyhez az nyúlt, aki előzőleg kimerített minden más módot, hogy a maga vélt jogát és igazságát megvédje. Igen szomorú dolog, hogy az ember időnként az erőszakhoz folyamodik, de tagadhatatlan, hogy ez a jog és igazság nagy megbecsülését jelenti. Úgyhogy az ilyen erőszak tulajdonképen feldühített igazság. A hatalom valójában ultima ratio. Ezt a kifejezést, kissé ostoba módon, gúnyos értelemben szokták használni, holott világosan szemlélteti, hogy a nyers erőszakot racionális érvek előzték meg. A civilizáció az a törekvés, hogy a hatalmat ultima ratiο-vá tegyük. Most látjuk csak ezt világosan, mert az actio directa a rend felborításának bizonyul és nem más, mint az erőszak prima ratio-vá, pontosabban egyetlen ratio-vá tétele. Minden mást megsemmisítő norma ez, mely minden közbenső tagot kirekeszt a szándék és a szándék megvalósítása között. Ez a barbarizmus Magna Chartá-ja.

Emlékezzünk, hogy a tömeg, valahányszor a nyilvános élet színterén megjelent, ezt az actio directa formájában tette. Ez volt mindenkor a tömegek természetes tevékenységi módja. És tanulmányunk alaptételét erősen alátámasztja az a köztudomású tény, hogy ma, amikor a tömegek hatalmi befolyása véletlenből és gyérből állandóvá vált, az actio directa valamely hivatalosan újra elfogadott és felismert normának látszik.

Az egész emberi együttélés ez alá az új rendszer alá került, amelyben a közvetett eszközöket nem szokás figyelembevenni. A társadalmi életben a „jólneveltség” háttérbe szorul. Az irodalom mint actio directa, inzultus. A nemek közötti kapcsolat az ösztönéletre szorítkozik.

Tevékenységek, normák, udvariasság, kiegyenlítő szokások, igazságosság, értelem! Minek mindezt kitalálni, minek ennyi bonyodalmat teremteni? Mindez benne van a civilizáció szóban, mely a civis, a polgár fogalma révén, elárulja a származását. Arra szolgál, hogy a civitas, a közösség, az együttélés lehetségessé váljék. Ezért ha a civilizáció minden felsoroltuk elemét megfigyeljük, mindegyikben ugyanazt a lényeget találjuk. Mindegyik, tényleg, azt a gyökeres és progresszív kívánalmat tartalmazza, hogy az ember számoljon a többiekkel. A civilizáció elsősorban együttélési szándék. Az ember oly mértékben barbár és műveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra. A barbárság az együttélés megszüntetésére való törekvés. És így minden barbár korszak az emberi szétszakadás apró, elkülönített és ellenséges csoportok nyüzsgésének az ideje.

A politikában az együttélésre a legerősebb akaratot a liberális demokrácia tanúsította. Egész végletes fokon mutatja a másokkal való törődést és az actio i n-d i r e c t a példája. A liberalizmus az a politikai jogelv, mely szerint a közhatalom, noha mindenható, mérsékli magát és, még tulajdon kárára is, gondoskodik arról, hogy az államban, melyet kormányoz, teret engedjen azoknak, akik nem hozzá, vagyis az erősebbhez, a többséghez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. A liberalizmus, – helyes, ha erről megemlékezünk, – a legmagasabbrendű nagylelkűség: az a jogelv, hogy a többség a kisebbségnek teret hagy és, sőt, a legnemesebb szó, ami a földkerekségen elhangzott. Úgy határoz, hogy együtt él az ellenséggel, sőt együtt él a gyenge ellenséggel. Valószínűtlennek látszott, hogy az emberiség ily kitűnő, ily különös, ily elegáns, ily merész, ily természetellenes dolgot elfogadjon. Ezért nem csoda, ha ugyanez az emberiség hamarosan elszánja magát arra, hogy túladjon ezen az elven. Keresztülvitele sokkal súlyosabb és bonyolultabb feladat, mintsem hogy a földön bekövetkezhetnék. Együtt élni az ellenséggel! Az ellenzékkel kormányozni! Nem érthetetlen már ez a finomság? Semmi sem vádolja világosabban a jelent, mint az, hogy mindinkább csökken az olyan országok száma, ahol még van ellenzék. Majdnem mindenütt a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg, – ki mondhatná, hogy áttekinti a számát, meg a sűrűségét? – nem kíván együtt maradni azzal, ami nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.

Jelen írás a „José Ortage Y Gasset – A tömegek lázadása” c. könyv „Miért avatkozik a tömeg mindenbe és miért csak erőszakosan?” fejezetének változtatás nélküli utánközlése. A szerző könyvét 1929-ben publikálta, magyar fordítása pedig 1938-ban látott napvilágot.