Carl Gustav Jung szerint a civilizációra leselkedő legnagyobb veszélyt nem a természet erői, vagy valamilyen fizikai fenyegetettség jelentik, hanem a saját lelki világunkkal való szembenézés képtelensége.
Az „ember embernek farkasa” elv mentén a történelem számtalan esetet termelt ki, mikor a mentális zavar normalitássá, és nem kivétellé lett a társadalomban. Jung ezt pszichózis-járványnak hívja.
Korszakról korszakra nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberiség valódi ellensége nem éhínség, földrengések, mikrobák vagy rákbetegség. Az ember halálos ellensége saját maga. S ezzel a ténnyel szemben nem létezik kívülről alkalmazható, világmegváltó orvosság.
A tömegpszichózis az elmebetegség járványát jelenti. Úgy bontakozik ki, hogy a társadalom egy jelentős hányada elveszti a kapcsolatot a valósággal, majd a téveszmék világába süllyed. A jelenség nem egykönnyen kézzel fogható dolog vagy vászonra festhető fikció. A tömegpszichózis legismertebb történelmi példái a XVI. századi boszorkányégetések, valamint a totalitárius szisztémák XX. századi felemelkedése.
A boszorkányüldözések alatt nem az áldozattá lett nők objektív bűnössége keletkeztette a máglyára pakolást, hanem egy elmebeteg társadalom felettük hozott halálos ítélete, kik varázserőt és démonikus képességeket képzeltek bele az általuk megvádolt asszonyokba. Svájcban akadtak olyan falvak, melyekben jóformán egy nő sem maradt életben a sötétség tombolását követően.
A tömegpszichózisban szenvedő társadalmak tagjai morálisan és lelkileg egyaránt alázüllenek az erkölcsi, vagy akár törvényben rögzített normáknak. A legszörnyűbb, hogy észre sem veszik magukat, mivel mindezt nem tudatosan művelik.
A nyelvi kommunikáció primitívvé válik, a józan érvelés helyét heves érzelmi indulatokat kavaró szónoklatok veszik át. Az egyén felelőssége kimondott szavaiért és véghez vitt cselekedeteiért teljes mértékben felszámolódik.
Még szörnyűbbé válik a helyzet, mikor a tömegpszichózis alá vonódott egyének csoportokba verődnek. A mérges, lincselő, hörgő tömeg olyan életellenes atrocitások elkövetésére is képes, melyekre mint egyén egyiküknek sem mutatkozna indíttatása. Az egyéni betegekkel szemben a tömegpszichózis áldozatai viszont képesek legalább a maguk közegében normálisnak és tökéletesen épelméjűnek beállítani magukat.
Vajon mi okozza a tömegpszichózist?
A kérdés megválaszolásához előbb körbe kell járnunk, hogyan válik elmebeteggé az egyén. Bár a szélesebb társadalom az alkoholistákat, drogfüggőket, bűnözőket tartja elmebetegeknek, az ő viselkedésük pusztán tünete az őket körülvevő világnak, vagy ha úgy tetszik, reakció az őket érő impulzusokra.
A negatív viselkedés mögött meghúzódik egy rejtett pszichológiai folyamat, s ez pedig a negatív, olykor veszélyérzetet, bűntudatot, értéktelenség-percepciót keletkeztető érzelmi impulzusok hada. Amennyiben az egyénnek nincs módja kivédeni a belső lelki stabilitását felemésztő támadásokat, a negatív érzetek állandósulnak, s az egyén a tartós szorongás, pánik, depresszió vagy épp skizofrénia állapotába kerül.
A pánik állapotából kétféle módon lehet kikeveredni. Vagy megérti, s feldolgozza az egyén az őt ért traumák miértjét, vagy kerülőutakat keres a mindent felemésztő elviselhetetlen állapotok csillapítására. Ne feledjük, hogy pánik esetén hiperemocionális állapotról van szó, az egyén ilyenkor nem képes a józan és megfontolt gondolkodásra. Sokaknak olyan jellegű problémájuk van, melyet – külső megfigyelő szerint – könnyűszerrel megoldhatnának, de a mentális zavarok elszenvedői képtelenek érzékelni a megoldáshoz vezető utakat. Gyakran még akkor is, ha mások megvilágítják azt előttük.
Ha a megoldás, majd a kerülőutak felkutatása is kudarcot vall, bekövetkezik a pszichotikus összeomlás. Ebben az állapotban az ember valóságpercepciója tökéletesen idomul az elméje által gyártott rémképekhez. Ezzel feloldódik a pánik is, hisz nincs többé ellentmondás a valóság és az egyéni érzékelés között. Hátulütője a folyamatnak, hogy a páciens esetleg elmegyógyintézetbe kerül.
A pánikból tehát összesen háromféle szabadulási utat választhat az egyén: megértheti s feldolgozhatja a betegsége miértjét, elodázhatja a problémát kábítószerekkel, bűnözéssel és egyéb deviáns viselkedéssel, vagy hozzáalakíthatja a valóságot a képzelgéseihez.
Ha az egyéni pánikot negatív belső ingerekkel való elárasztódás keletkezteti, akkor tömegpszichózis úgy jöhet létre, hogy külső eszközökkel közvetítünk pánikkeltő impulzusokat, melyekre a gyenge és sérülékeny egyének csoportban még fogékonyabbá válnak. Tömegek számára kerül közvetítésre ugyanazon valóságkép, melyet mutogatnak a tévében, rádióban, hírlapokban, online weboldalakon. A közvetített veszély lehet valós (zord időjárás, balesetveszély, katasztrófák), elképzelt (globális felmelegedés-előrejelzések), vagy akár teljes mértékben fabrikált.
Az emberek, amint tömegek részére kerül szétterítésre a pánikkeltő információ, nem mernek ellentmondani a beléjük plántált valóságképnek, hiszen az egyéni percepciót temérdek más ember is megerősíti.
Modern korunkban a tömegpszichózist keletkeztető intézmény valamely központi hatalom, mely lehet egy, a lakosságát láthatatlan elnyomásban tartani kívánó állam, a gerjesztett pánikkal szemben gyógyszerészeti megoldást kínáló magánvállalat, vagy akár nemzetközi egészségügyi szervezet is.
A huszadik századi totalitarizmusokban maga a diktátor személye volt a tömegpszichózis fenntartásának első számú forrása. Napjainkban temérdek intézmény, hivatal, minisztérium, think tank, NGO, akadémia látja el ugyanezt a feladatot. Minden modern intézmény erőteljesen presszionálva van a létjogosultsága visszaigazolására. Ezt legkönnyebben és legközvetlenebbül úgy képes elérni, hogy papírokat bocsát ki, konferenciákat rendez vagy kampányokat folytat valamely civilizációnkra leselkedő nagy veszély kapcsán, melyek megoldásának kulcsa hogyhogynem most és a jövőben egyaránt a busás támogatásokra, adóbefizetésekre, profitokra igényt tartó szervezeteknél van.
Egy totalitárius szisztémában a hatalmi rend két osztályra tagolódik: uralkodókra és alattvalókra. Az uralkodók istenszerű státusznak örvendenek, kik egyúttal olyan jellegű atrocitásokat is elkövethetnek az elnyomottakkal szemben, melyekért azok súlyos büntetésben vagy megtorlásban részesülnének.
Az uralkodók kvázi érinthetetlensége és tévedhetetlensége felszámolja az emberi természetből eredő valóságot, hogy mindannyian tökéletlen, megfélemlíthető és korrumpálható lények vagyunk. Az istenemberek kényének-kedvének alávetett köznép a gyarlósága tényének terhét magára vállaló hatalmi ág függőségébe taszítódik. Pszichológiailag gyerekszerű státuszba süppednek vissza, melyben a szülő parancsolgat a gyereknek, a lurkó pedig a szülő kívánságát bárminemű kérdés, feltétel vagy ellenvetés nélkül teljesíti.
Az alávetettek deprivált állapota arra is lehetőséget ad, hogy az uralkodók a maguk elhibázott döntéseinek, korrupt viselkedésének következményeit a lakosságon verjék le. Az sem kérdés, hogy a függőség ténye végett a lakosság puszta létezéshez való joga a diktátor kénye-kedvének függvénye, kiknek gondolkodási módja feltétlenül szükséges hogy idomuljon az uralkodónak tetsző irányvonalhoz. A tömegek tehát levetik saját, önálló és autonóm valóság-percepciójukat, és elkezdik projektálni a diktátor által követelt valóságképet.
A szociális transzformáció, melyre minden totalitarizmus épül, a delúziók objektív valóságként való elfogadása által nyer megvalósulást. Az engedelmes és alávetett polgárok szabad kezet adnak életvitelük fölött a politikusoknak és bürokratáknak.
Hannah Arendt, a totalitárius rendszerek XX. századi kiemelkedő kutatója a diktatúrákat az emberi természet gyökeres átalakítását célzó törekvéseknek nevezi, ám a megkísérelt transzformáció semmi másra nem képes, mint egészséges elmék megbetegítésére.
Az elképzelt totalitárius transzformációt a népesség delúziója mozgatja. Kizárólag a valósággal mindennemű kapcsolatukat elveszítő személyeket lehet engedelmes gyermekekké formálni, kik komplett életük irányítását a hatalom istenség kezébe helyezik. Kizárólag egy skizofrén hatalmi gépezet hiheti el magáról, hogy a társadalom fentről lefelé való irányításához mindennemű tudás és bölcsesség birtokában van, és hogy a hatalomittas uralkodók, valamint a regresszív pszichológiai státuszba süppedt lakosság kombinációjából földi Paradicsom, nem pedig széles körű szenvedés és romba dőlő civilizáció kerekedik ki.
A tömegpszichózis megteremtése az állomás, melynek elérésével egy rendszert totalitarizmusnak lehet hívni.
A modernitásban annyi változott, hogy korunk nagyurai észrevették: a tömegpszichózis nem tartható fenn örökké, annak ereje idővel, akár néhány éven belül szertefoszlik. Emellett égetően nehézkes a totalitárius hatalomra törekvőknek olyan valóságképet közvetíteni, melyhez kivétel nélkül mindenki tud és szándékozik alkalmazkodni.
A pszichológia fejlődésével úgy gondolják a nagyurak, hogy a tömegek elméje feletti uralom csakhamar elérhető lesz. Ám mit sem törődnek a képlet másik felével: eddig minden tömegpszichózist alkalmazó totalitarizmus porba hullt, annak bűvköre alatt sínylődő társadalom pedig mérhetetlen nyomorba süllyedt, amiből sok esetben a látszólagos felszabadulást követően sem voltak képesek kikecmeregni. Megszűnt ugyan a totalitárius elmeprogramozás, ám a függőség állapota bebetonozódott. A diktátor halálával, a totalitarizmus bukásával nem a felhőtlen szabadság kora köszönt az ex-autoriter államok lakosságára, hanem teljes tanácstalanság, bizonytalanság, félelem, életképtelenség. Csakhamar megteremtődik a nosztalgikus visszarévülés a hajdanvolt dicső diktatúra felé, mikor még volt rend, fegyelem, tisztesség, és az embernek még gondolkodnia sem kellett.
A fentiek miatt a totalitarizmusra való igény időről időre fellendül a társadalomban, az irányításra pályázó diktátor-jelöltek pedig szimplán a korábbi organizációs és manipulációs törekvések elégtelenségének tudják be a megelőző totalitarizmusok bukását.
„Az elme megerőszakolása” c. könyv kifejti, hogy a józan ész legyilkolására való törekvéseknek talán soha nem lesz vége, időről időre mindig megpróbálkozik majd egy perverz hatalomittassággal felvértezett személy vagy csoport a maga opportunisztikus gondolatainak érvényesítésére a tömegek behódolásán keresztül.
Ennek sikeréhez a tudomány aktuális állása szerint két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt, a halálos veszedelem rémének meg kell előznie a megoldásokat szállító tekintélyszemély(ek) megjelenését, kik spontán színre lépésükkel rendet teremthetnek a láthatatlan veszély nyomán rettegésben agonizáló népesség elméjében. Másrészt, szigorúan tilos rendkívüli sokkhatást kiváltó intézkedések foganatosítása.
A leginkább működőképesnek tűnő módszer a „hullámokban érkező terror”, vagy „húzd meg – ereszd meg” taktika néven ismert pszichológiai manipuláció. Az elnyomás időszakában a félelemkeltés hullámokban érkezik az éterbe, melyeket ciklikusan egy rövidebb nyugalmi periódus követ. A következő hullámokban rendre az a cél, hogy a terrorveszély, ezáltal a rettegés mértékét egyre feljebb és feljebb korbácsolják, miközben a hatalom a félelmet elimináló gyógyírt szállítja a következő nyugalmi periódus biztosítására.
Érdekes módon a hullámokban érkező terror kezdetben nagyon keveseket dönt le a lábáról, viszont minden egyes hullámmal egyre többen és többen csatlakoznak a gerjesztett félelem bűvköréhez, mígnem azok is elkezdenek hinni a fabrikált veszély valódiságában, kik az első hullámok során még nem bizonyultak kaphatónak a hatalom által előírt elmebetegség kifejlesztésére.
„Az elme megerőszakolása” alapján még egy fontos tulajdonságukban különböznek a félelemkeltés hullámai a klasszikus, feltétlen behódolást követelő totalitárius szisztémáktól.
Egy hagyományos diktatúra a hatalom által képviselt ideológia feltétel nélkül való elfogadását és követését kívánja a rendszer híveitől, ám annak legitimációja rendkívül könnyen kikezdhető. Elegendő néhány bátran kiállni képes értelmiségi vagy partizán körnek megszervezni az ideológiai vagy fizikai ellenállást, s a totalitárius hatalom máris házon belül talált maga ellen egy minden erejét felőrlő ellenséget. A rendszer helyzetét csak rontja, amennyiben nevezett körök nem tanúsítanak erőszakos ellenállást, így kvázi ártatlan igazmondókként válnak a rendszer mártírjaivá. A diktatúra ilyetén viselkedését követően még a behódoló lakosság fejében is képes megszólalni a vészcsengő, hogy valami nagyon nem stimmel a szisztémával.
Amit ezzel szemben tennie kell egy hatékony totalitarizmusnak, hogy eszébe se jusson követendő irányvonalat plántálni az emberek fejébe. Sőt, mutassa magát inkább semlegesnek, esetleg totál inkompetensnek. A logika szembeütköztethető egy ellentétes logikával, ám az illogicizmus nem.
Fogalmazzanak meg a kormányzati tisztviselők egymásnak és önmaguknak is ellentmondó nyilatkozatokat. A tegnap kimondott igazság másnapra számítson rémhírnek, és fordítva. Árasszuk el az emberek elméjét oly mennyiségű információval és zajjal, hogy végül totális testi-lelki-mentális összeomlásában a legminimálisabb ellenállás kifejtésére se maradjon erejük, mire kopogtat az addig háttérben várakozó hatalom a megoldással. A cél nem a közvetlen behódolás elérése, hanem a permanens bizonytalanság és félelem megteremtése, mikor az ember önmaga energiáit felőrölvén ájul bele a tenyerét dörzsölgető hatalom karjaiba.
Soha annyira nem volt egyszerű a tömegpszichózis előállítása, mint napjainkban. Ott lapul a zsebekben az okostelefon, a hálószobákban világít a laptop, s persze a tévé is rendre túlharsogja az emberek lelkiismeretének szavát. Az internetes botok és algoritmusok valós időben képesek manipulálni, mi kerüljön az ember szeme elé. A tömegpszichózis kibontakozását elősegítő információk előrébb sorolódnak a Google-találatok listáján és felülre kerülnek Facebook-hírfolyamunkon, míg a narratívának ellentmondó tények elsüllyednek a globális internet fekete lyukában. Mivel az online élményhajhászat a felhasználók interakcióihoz kötött, az emberek önként és dalolva segítik elő a propaganda minél sebesebb terjedését.
Az ingerekkel való elárasztódás megakadályozza az egyén részére, hogy gondolkodni, bizonytalankodni, kételkedni kezdjen az elé tárt temérdek ismeretanyag valódiságában. Az ember, amennyiben nem szeretné elveszteni a kapcsolatot barátaival és rokonaival, még vissza sem vonulhat az inger-túltelítődés alól, mivel rajta kívül mindenki más a közösségi médián lóg, azon kívül lehetetlen őket elérni és megszólítani.
Itt csatlakozik be a képbe az elme feletti hatalomátvétel utolsó fázisa: bár névleg szociális médiáról beszélünk, a szisztéma eredendően antiszociális, mivel az embereket elválasztja egymástól. A virtuális diskurzus nem válik valódivá, a hivatalos narratívának ellentmondó véleményeket megfogalmazó ismerősök, Facebook-oldalak pár klikkel eltávolíthatók hírfolyamunkról, vagy akár be is tiltathatók.
A mindenféle fajtájú és jellegű, olykor szorongást keltő ellentmondásokat tartalmazó információk szem elől való eltávolítása révén az egyén ellenállástól mentesen válik a hatalom által fejébe plántált delúziók áldozatává.
Az izoláció révén szavatolható, hogy az egyén a napi életvitele során se találkozhasson a részéről a megszólalás jogából kizárt ismerőseivel. Az álláspontok egyre távolodnak, s a szociális médiába temetkező egyén előbb-utóbb kizárólag a hivatalosan fogalmazott információkkal találkozhat. Az alternatív nézőpontok megismerésének esélye kizárásra kerül.
Pavlov, mikor kutyáin tanulmányozta a feltételes reflex kibontakozásának folyamatát, ama elfeledett kritériumot is felfedte, hogy nem elég az áldozatot folyamatos stimulus-bombázás alatt tartani. Bármilyen külső körülmény könnyedén kizökkentheti őt a hipnózis hatása alól. Ahhoz, hogy a pszichózis tökéletes hatékonysággal beültethető legyen milliárdnyi izolált elmébe, szükséges azok minden egyéb zavaró tényezőtől való elszeparálása. Nem lehetnek zajongó családtagok, kioktató kollégák, nem kívánt igazságokat kimondó barátok a háttérben. A hálószobája magányában görgetgető vagy távirányító-kapcsolgató egyén a legfogékonyabb alanya a pszichózis kifejlődését elősegítő ingerület-átvitelnek.
A terror hullámai során a propaganda egyre radikálisabb impulzusokkal bombázza az egyén elméjét, ki napról napra fokozatosan veszíti el kapcsolatát a valósággal és kezdi szemei által is érzékelni a propagandamédia által közvetített pszichotikus vágyképet. A tömegek olyannyira telítődnek pánikreakciókkal, hogy gyakorlatilag bármit megtennének, csak térjen vissza minden a normál kerékvágásba, legyen újból rend és fegyelem.
A totalitárius diktátorok ennél a pontnál végre ismét bekapcsolódhatnak a játékba. Felajánlják a kibírhatatlan őrületbe süllyedt tömegek részére, hogy rendet teremtenek ebben a zavaros és káosszal telített világban. Mindehhez egyetlen feltételt szabnak: adják szabadságuk kulcsát és elméjük közvetlen irányításának lehetőségét a totalitárius uralkodók kezébe, és engedelmeskedjenek ellenvetés nélkül a hatalom mindennemű kívánságainak.
A XX. századi diktátorok a terrort egy tömbben ömlesztették rá a népességre, a mi vs. ők megosztást pedig nem az engedelmeskedők és engedetlenek megkülönböztetése, hanem faji, vagyoni, nemi vagy egyéb társadalmi csoportok közti elválasztás mentén szavatolta. Ez végül nem bizonyult működőképes szisztémának: társadalomban elfoglalt helyüktől függetlenül minden csoportban előfordulhatnak feltétlenül engedelmeskedő, valamint ellenálló és a diktátor terveit szabotáló társaságok. Temérdek diktátort a saját bizalmasaik árultak el vagy tettek el láb alól. Az egyetlen működőképes megosztás a behódolók vs. ellenállók választóvonal mentén képzelhető el.
A totalitárius rezsimek rendje eredendően patológiás, ebből kifolyólag az nem érvényesíthető a projektált ellenségkép valóságát elfogadni nem hajlandó polgárokra. A szigorú konformitás, a vak engedelmesség követelménye, az erőszakkal összetákolt rigid hierarchia megfosztja az emberiséget ama spontaneitástól és a váratlan helyzetekre való eredményes reagálás képességétől, mely tulajdonságok felszámolása magát a szisztémát is életképtelenné teszi. Soha a történelem folyamán nem maradt fenn totalitárius diktatúra tíz évnél tovább. A rendszer ugyan névleg fennállhatott még hosszú évtizedeken át, ám a népirtó zsarnokok vagy kénytelenek voltak visszafogni ténykedésükből, vagy pedig csakhamar eliminálásra kerültek.
A modern tömegpszichózis lefolyását nem totalitárius diktátorok irányítják, hanem intézmények, valamint azok apparátusai. A XXI. században lefolytatott elmeprogramozás a tudósok, doktorok, politikusok, bürokraták és globalista intézmények think tankjainak összefogása nyomán vetül rá a 8 milliárd főnyi megtévesztésben tartott népességre.
Hogy lehetne egy ekkora erőt képviselő szisztémát szétzúzni, s a totalitarizmus további terjedését megakadályozni? Visszafordítható-e a tömegpszichózis annak korai stádiumában, vagy mikor a nagy többség már serényen hajlongó áldozatává vált a propagandának?
Bár a kollektív elmebajra nem igazán lehet bombabiztos diagnózist felállítani, néhány lépést megtehetünk a gyógyulási folyamat beindítása felé. Ez a felébredettek részéről rendkívüli elővigyázatosságot kíván. Ahogy a hatalom több fronton indítja támadásait a tömegek elméjének birtokba vételéért, úgy a válaszcsapásnak is hasonló módszertant kell alkalmaznia.
Carl Gustav Jung szerint a normál kerékvágásba való visszatérést egy elmebeteg világból meg kell előzze az egyének lelkének rendbe tétele. Akik felébredtek, s kiutat leltek a tömegpszichózis béklyója alól, pozitív példával és inspiráló viselkedés tanúsításával kell elöl járniuk, s világítani az utat az eltévelyedettek számára.
Egyáltalán nem véletlen, se nem érthetetlen, hogy mai, bizonytalan világunkban az emberiség egy jelentős tömege vágyik egy megváltó felemelkedésére, aki kivezeti majd a népet a szakadékból, amely felé – s ezt mindenki a zsigereiben érzi – kollektív, civilizációs szinten is egyre intenzívebben támolygunk.
A kollektív pszichózis ellen bár harcolhatunk ellentétes irányú, a diktatúra legitimitását kikezdő információs bombázás által is, a hatalom könnyedén elhallgattathatja ezek forrásait, s ami még rosszabb, az emberek az információk sokszínűsége által keltett bizonytalanságukban ismét beleeshetnek a kétségek és félelmek csapdájába.
Ami bármely diktatúrát elkalauzolhatja az összeomlás irányába, az a humor bevetése a savanyú pofájú diktátorokkal szemben. Bár a diktatúra rendszerint megkísérli gúny általi megsemmisítés alá vonni ellenfeleit, amint a diktatúra korai kibontakozását szabotálni képes értelmiségiek ellenállását leszereli, az csakhamar átváltozik tökéletesen rigid és karót nyelt szisztémává.
A demagóg diktatúra képtelen a humort mint hosszú távon is alkalmazható fegyvert bevetni ellenfeleivel szemben, mivel annak jókedvre derítő és felszabadító ereje a totalitárius terror tébolyát is felszámolná.
A tömegpszichózis leszerelésére, majd végső megdöntésére az egykori szovjet és csehszlovák diktatúrákat belülről bomlasztó partizán körök módszertana szerint egy párhuzamos társadalmat kell teremtenünk. A mai világban kiváltképp hatásos lehet ez az eszköz, hiszen ne feledjük: napjaink diktátorai globális rémuralomra törnek, mely elől nem feltétlenül lehetséges elmenekülni egy demokratikusabb országba, ahogy történt az a vörös totalitarizmusok idején.
A párhuzamos struktúrák kiépítése a XX. század szovjet elnyomása alatt sínylődő nemzetekben hatásosabbnak bizonyult a politikai ellenzéki megmozdulásoknál, kiket egészen a rendszerváltás pirkadatáig könnyű szerrel zabolázott meg a hatalom.
Párhuzamos struktúrában tevékenykedni azt jelenti, hogy névleg ugyan a diktatúra uradalma alatt tengődünk, erkölcsileg azonban kívül állunk ahhoz képest.
„A kiszolgáltatottak hatalma” c. könyvében Václav Havel kifejti, hogy az alulról szerveződő társadalmi mozgalmak (szemben a felülről irányítottakkal) képesek aláásni a diktatúrát pusztán az által, hogy a diktatúra kénytelen legalább a behódolás útját választó egyének részére oly jellegű előnyöket, biztonságot, fizetést juttatni, melyek fenntartása az erőszakos ellenállástól tartózkodó passzív kicsatlakozók, építők önkéntesen és szívből végzett tevékenységével ellentétben katasztrofális gazdasági deficitet keletkeztet a totalitárius hatalom költségvetésében, melyet az egyre fokozódó terror kivételével csak a rendszer végső összeomlása állíthat meg.
Ha úgy tetszik, pusztán az engedelmesség megtagadása egy jelentős tömeget képviselő, ám autonóm, decentralizált és önös érdekeit félretévő csoportosulás részéről megássa a tömegpszichózis által uralkodó hatalmasok sírját.
A cikk az alábbi Youtube videó szabad fordítása.
