Mint szoktam volt említeni, néha egészen hihetetlen nyersanyagokra bukkanok az internet ilyen-olyan pokoli bugyrában. Példának okáért olyasféle történelmi mozzanatokra, melyek kísértetiesen emlékeztetnek a napjainkban zajló folyamatokra – ám „véletlen elfelejtik” tanítani, nehogy véletlen az utókor okulhasson belőle, és ne essen a társadalom másodszor, harmadszor, tizenegyedszer is ugyanabba a gödörbe.
Legutóbbi felfedezésem egy 125 éves dokumentum, mely feltárja az akkori oktatás minden hátrányát és nyűgét – melyek szinte pontról pontra megegyeznek a mai iskolarendszer élhetetlenségének okaival.
Sokak számára ismerős Szent-Györgyi Albert 1930-as beszéde az oktatási rendszer csődjéről, a diákság alkalmatlanságáról, és a magyarság megmaradásának aggályairól. Elégedetten csettinthetünk: 90 év alatt semmi nem változott. Gustave Le Bon leírása a züllő rendszerről azonban őt is mintegy 35 évvel megelőzi, melyben – kissé részletesebben – pontosan ugyanazt írja le, mint 35 évvel később Szent-Györgyi Albert, vagy 125 év elteltével mi magunk.
„A tömegek lélektana” c. 1895-ben született (1913-ban magyarra fordított) könyvnek egyik fejezetét a tanítás ekézésére szánja Le Bon. Az értekezés a kor francia oktatási rendszeréről szól, mely bizonyos szempontokból eltért az angolszász, a német, vagy a poroszos neveléstől. Központi eleme a könyvek magoltatása, illetve az állami jótéteményektől való függőség megteremtése.
Mivel a szerző halála óta több mint 75 év telt el, legjobb tudomásom szerint a könyv közkincsnek számít, így mindenféle módosítás nélkül emelem át a nevezett fejezetet, az esetleges helyesírási hibákat is érintetlenül hagyva. A fordítás a magyar nyelv 1913-as állapotát és szabályait tükrözi.
Gustave Le Bon – A tömegek lélektana
A tömegek nézeteinek és meggyőződéseinek köz-vetett tényezői / A tanítás és nevelés
A kor csekélyszámú de nagy erejű uralkodóeszméi közt – ámbár merő illúziók, mint már kimutattuk – az első helyet ez foglalja el: a nevelés jelentékenyen meg tudja változtatni az embereket; megjavításukban és egyenlővé tételükben biztos eredményre vezet. Ez a tétel az ismétlés folytán végre a demokrácia legmegdönthetetlenebb dogmájává lett. Ezt megbolygatni ma már olyan nehéz volna, mint egykor az egyház dogmáit.
De ezen a ponton éppúgy, mint sok másban, a demokratikus eszmék legnagyobb összhangtalanságban vannak a lélektani és tapasztalati adatokkal. Több kiváló filozófusnak, köztük Herbert Spencernek, nem volt nehéz kimutatni, hogy a nevelés sem erkölcsösebbé, sem boldogabbá nem teszi az embert. Az öröklött szenvedélyeket és ösztönöket nem változtatja meg, sőt gyakran – kivált ha rosszul alkalmazzák inkább veszedelmes, mint hasznos. A statisztikusok megszilárdították ezt az álláspontot, kimutatván, hogy a kriminalitás növekszik a tanítás vagy legalább is egy bizonyos tanítás általánosításával és hogy a társadalom leggonoszabb ellenségei, az anarchisták az iskolák babérkoszorúsai közül kerülnek ki. Egy kiváló hivatalnok, Adolphe Guillot, egy újabb munkájában közzéteszi, hogy 1000 iskolát nem végzett bűnösre 3000 iskolát végzett esik és hogy ötven év alatt a 100,000 lakosra eső bűnösök száma 223-ról 500-ra emelkedett, ami 133% emelkedést jelent. Hivataltársaival egyértelműleg jegyzi meg, hogy a bűnözés a fiatalkorúaknál van növekvőben, kiknél mint tudjuk, az ingyenes és kötelező iskola helyettesíti a patronátust.
Azért nem biztos, – még senki sem állította – hogy a helyesen irányított nevelésnek nincsenek nagyon hasznos gyakorlati eredményei, ha nem is az erkölcsiség emelésében, hanem legalább is az élethivatásra való képesség fejlesztésében. Sajnos, a latin népek, kivált huszonöt év óta, nevelési rendszerüket hamis elvekre alapítják és a legkiválóbb szellemek megfigyelései ellenére megmaradnak sajnálatraméltó tévedésükben. Én magam is kimutattam különböző munkáimban, hogy a mi mai nevelésünk a társadalom ellenségévé teszi legnagyobbrészt azokat, kik belőle részesülnek és a szociálizmus félszeg formáinak számos következménye innen veszi eredetét.
Ennek a nevelésnek – melyet joggal neveztek latin nevelésnek – az első hibája egy lélektani alaptévedésből származik, nevezetesen, hogy a könyvek kívülről való tudása fejleszti az értelmet. Azóta tanulnak amennyit csak lehet. A fiatal ember az elemi iskolától a doktorátusig vagy az államvizsgáig egyebet sem csinál, mint kívülről tanul könyveket, anélkül hogy ítélő és kezdeményező képességét gyakorolta volna valaha. A nevelés nála leckefelmondást és engedelmességet jelent.
„Megtanulni a leckéket, könyv nélkül tudni a nyelvtant vagy kivonatot, jól ismételni, jól utánozni különös egy nevelés, ahol az minden törekvés, hogy hinni kell a tanító csalhatatlanságában és nem eredményez mást, mint hogy gyöngébbekké és tehetetlenné tesz bennünket.” – írja Jules Simon a volt közoktatásügyi miniszter.
Ha az egész nevelés haszontalan volt, nem tehetünk mást, mint hogy sajnálkozunk a szerencsétlen gyermekeken, kiknek, ahelyett, hogy hasznos dolgokra tanították volna őket az elemiben, Clotaire fiainak genealógiáját, Neustria és Austrasia harcait és az állattani osztályokat verték a fejükbe. De még sokkal komolyabb veszedelmet is rejt ez magában. Ez okozza, hogy akik ebben a nevelésben részesültek, undort éreznek az iránt az állapot iránt, melyben születtek és kikívánkoznak belőle. A munkás nem akar tovább munkás maradni, a paraszt nem akar többé paraszt lenni és a legutolsó nyárspolgár sem képzel fiai számára más pályát, mint valami államilag javadalmazott hivatalt. Az iskolák, ahelyett, hogy az élet számára készítenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, hol sikert lehet aratni anélkül, hogy az illető megerőltetné magát vagy egy szemernyi kezdeményezőképességnek is tanújelét adná. A létra alsó fokán a sorsával elégedetlen mindig lázadásra kész proletár-hadsereget szaporítja; fent pedig, ami frivol, egyszerre kételkedő és hiszékeny nyárspolgárságunkat, mely babonás hittel az állami tekintély iránt, melyet közben folyton gyaláz, a kormányra kenve mindig saját hibáit, semmihez sem tud kezdeni a tekintély közbenjárása nélkül.
A diplomásokat mind az állam kreálja tankönyveivel, de csak kevésnek tudja hasznát venni és a többit szükségképpen állás nélkül hagyja. Az egyik részt táplálnia kell, a többit ellenségévé teszi. A társadalmi piramis tetejétől a csúcsáig, a kishivatalnoktól a professzorig és préfet-ig, a diplomások roppant tömege szállta meg a hivatalokat. Míg a kereskedő alig talál ügynököt, ki őt a gyarmatokban képviselje, addig a legszerényebb hivatalt ezer pályázó ostromolja. Csak magában a Seine-département-ban 20,000 tanító és tanítónő van állás nélkül, kik megvetve a mezei munkát és műhelyt, az államra számítanak megélhetésükért. A kinevezettek száma korlátolt, tehát az elégedetleneknek roppant számban kell lenni. Ez utóbbiak mindennemű forradalomra készek, bárki legyen a vezér és bármi legyen a cél, amiért küzdjenek. Az ismeretszerzés, ha nem talál az illető alkalmazást, biztos mód arra, hogy az ember forradalmár legyen.
Bizonyos, hogy ezzel az árral szembeszállni már nagyon késő. Csak a tapasztalat, a népek e végső tanítómestere lesz hivatva megmutatni tévedésünket. Ez maga elég hatalmas lesz bebizonyítani a mi gyűlölt tankönyveink és siralmas vizsgáink pótlásának szükségességét olyan hivatásos oktatással, mely az ifjúságot a mezőkre, műhelyekbe, a gyarmatok vállalataiba tudja majd terelni, amit ma minden áron kerülni igyekszik.
Ebben a tervszerű nevelésben, amit ma minden fölvilágosodott ember óhajt, részesítették egykor apáinkat, és ezt azok a népek, kik ma akaratukkal, kezdeményezésükkel, vállalkozó szellemükkel uralkodnak a világon, fenn tudták tartani. Egy nagy gondolkodó, Taine, azokon a figyelemre méltó lapokon, melyeket majd idézni fogok, világosan kimutatta, hogy a mi nevelésünk egykor csaknem az volt, ami a mai angol vagy amerikai nevelés. A latin és angol-szász nevelés közt vont figyelemreméltó párhuzamban világosan kimutatja a két módszer következményeit.
Végső szükségben még talán hajlandó volna az ember a mi klasszikus nevelésünk minden hibáját elszívelni, még azt is, hogy elégedetleneket és kitaszítottakat teremtett, ha az a sok felületes ismeret, az a sok kívülről tudott könyv emelné az értelmi színvonalat. De emeli-e valóban? Sajnos, nem! Ítélőképesség, tapasztalat, kezdeményezés, jellem, ezek a siker feltételei az életben és ezt a könyvek nem adják meg. A könyv jó arra, hogy belenézzünk, de teljesen hiábavaló hosszú töredékeket megtartani a fejben belőlük. Taine nagyon szépen kimutatja, hogy a hivatásos nevelés hogyan fejlesztheti az értelmet és ez homlokegyenest ellenkezik a klasszikus neveléssel.
Az eszmék csak természetes és normális környezetükben fejlődnek. Ami pedig csírájukat életre kelti, a számtalan benyomás, amit a fiatal ember naponként szerez a műhelyben, a bányában, a törvényszéknél, az irodában, a hajógyárban, a kórházban, az eszközök, anyagok és műtét látása közben, ha ott van a kliensek és munkások közt, a munkánál, a jól vagy rosszul végzett, a költséges vagy kifizető vállalkozásnál. Lám, a szemnek, fülnek, kéznek, sőt a szaglásnak az ilyen apró-cseprő saját észrevételei önkéntelenül szerződnek és öntudatlanul dolgozódnak fel, őbenne szerveződnek és előbb vagy később új összetételt, egyszerűsítést, megtakarítást, tökéletesítést vagy feltalálást szuggerálnak neki. Mindezektől az értékes kontaktusoktól, mindezektől az asszimilálható és nélkülözhetetlen elemektől a francia ifjú meg van fosztva éppen a legtermékenyebb korban. Hét, nyolc évig be van rekesztve az iskolába, távol a közvetlen és személyes tapasztalattól, amely megadta volna neki a dolgoknak, az embereknek és a velük való különböző bánásmódnak pontos és eleven ismeretét.
Tíz közül legalább is kilenc elvesztette az időt és fáradságot, több évet veszített életéből és éppen a legtermékenyebb, legfontosabb és legdöntőbb éveket. Vegyük még hozzá először felét vagy kétharmadát azoknak, kik vizsgára jelentkeznek, értem a bukottakat; azután a vizsgára bocsátottak, egyetemi fokozatot, végbizonyítványt nyerők és diplomások felét vagy kétharmadát, vagyis a túlterhelteket. Sokat kívántak tőlük és megkövetelték, hogy azon a bizonyos napon széken ülve vagy tábla előtt, két óra hosszáig bizonyos tudományágban minden emberi ismeret élő repertóriumai legyenek. Valóban azok voltak körülbelül két óra hosszáig azon a napon; de egy hónappal utána már nem; az új vizsgán már nem tudnának átmenni. Az a sok zűrzavaros ismeret minél előbb kiszóródik a fejükből, és újjal nem pótolják. Az elmeerő eltompult, a termékenyítő nedv kiszáradt; előttünk a kész, gyakran már végzett ember. Már hivatala van, házas, oda van kapcsolva egy körhöz, de állandóan ugyanahhoz a körhöz, körülbástyázza magát szorosan vett hivatalába. Ezt pontosan betölti, de ezen kívül semmit sem tesz. Ilyen az átlag; bizonyos, hogy a bevétel nem fedezi a kiadást. Angliában és Amerikában – éppen úgy, mint 1789 előtt Franciaországban – megfordított eljárást követnek, itt a bevétel egyensúlyban van, vagy pedig több.
A kiváló történész kimutatja azután a különbséget a mi rendszerünk és az angolszász rendszer között. Náluk nincs meg a mi számtalan speciális szakiskolánk; az oktatást nem könyvekből, hanem a dolgokból merítik. A mérnököket például gyárban képezik és nem iskolában; így aztán elérheti azt a fokot, amire értelme képesíti; munkás vagy felügyelő marad, ha tovább nem tudja vinni és mérnök lesz, ha tehetségei megvannak hozzá. Ez az eljárás másképpen demokratikus és hasznos a társadalomra, mint az, mikor az emberek egész pályája egy tizennyolc vagy húsz éves korában letett pár óráig tartó vizsgától van függővé téve.
A bányában, műhelyben, kórházban, az építésznél, a bíróságnál tölti el a fiatalon szabadjára bocsátott növendék tan- és próbaidejét, olyanformán, mint nálunk az írnok az irodában és a festő a műteremben. Megelőzőleg mielőtt belépett volna, hallgathatott néhány általános összefoglaló előadást, hogy keretet nyerjen, amelyben majd elhelyezheti óráról-órára szerzett megfigyeléseit. Felfogóképességéhez mérten látogathat gyakran bizonyos technikai előadásokat, hogy módszeresen rendezhesse naponként szerzett tapasztalatait. Az ilyen módszer mellett gyakorlati készsége magától növekszik és fejlődik addig a fokig, ameddig a növendék tehetsége bírja és abban az irányban, amelyben jövendőbeli hivatása, speciális munkaköre, amire magát elszánta, követeli. Ilyen módon aztán Angliában és Amerikában a fiatal ember hamar kimutatja minden képességét. Huszonöt éves korában, vagy előbb, ha a feltételek nem hiányoznak, már nemcsak hasznos munkás, hanem önálló vállalkozó, nem kerék a gépben, hanem inkább motor. Franciaországban, hol a megfordított módszer van érvényben, amely nemzedékről-nemzedékre mindinkább kínai lesz, borzasztó az elveszett erők mennyisége.
A nagy filozófus a mi latin nevelésünk és az élet közti diszharmóniát illetőleg a következő megállapodásra jut:
A nevelés három fokán, a gyermek, serdülő és ifjú korban, az elméleti előkészítés könyvekből és padokban túl hosszú és megterhelő. Csak a vizsgára, iskolai fokozatra, oklevélre és végbizonyítványra van tekintettel és semmi egyébre. Eszközei rosszak, természet- és társadalomellenes módszert alkalmaz, a gyakorlati tanítást túlságosan elhalasztja; ehhez járul még az internátus, a mesterséges lelkesítés és gépies eljárás, a túltömés, mit sem törődve a későbbi korral, az ifjú korral, a férfi hivatásával; semmi tekintettel a valódi világra, melybe a fiatal ember minden órában beleeshetik, a társadalomra, mely őt körülveszi, s amelyben majd érvényesülnie kell, s az emberi küzdelmekre, amelyben előre fölfegyverkezettnek, gyakorlottnak és edzettnek kell lennie, hogy magát megvédhesse. Ezzel a nélkülözhetetlen készséggel, ezzel a minden másnál fontosabb ismerettel, a józan észnek, akaratnak és idegeknek szilárdságával, a mi iskoláink nem törődnek. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy képesítenék az embert, alkalmatlanná teszik jövendőbeli definitív hivatására. Kijutva az iskolából, belépése a világba, első lépései a gyakorlati élet mezején, leggyakrabban nem egyebek, mint fájdalmas bukásoknak sorozata, amelyből megsebezve, hosszú időre elcsüggedve és kétségbeesve kerül ki. Ebben a kemény és veszedelmes próbában megbillen az erkölcsi és észbeli egyensúly és az a veszély érheti, hogy nem áll helyre többé. Itt a kiábrándulás a maga hirtelenségében és teljességében; nagy volt a csalódás és nagy volt a gyalázat.
Vajjon eltértünk-e az előzményekben a tömegek lélektanától? Bizonnyal nem. Ha meg akarjuk érteni azokat a gondolatokat és nézeteket, melyek ma gyökeret vernek és holnap előtörnek, tudnunk kell, hogy a talaj mi módon készült elő. A nevelésből, amelyben egy ország fiatalsága részesül, megtudhatjuk, hogy milyen lesz az illető ország jövője. A mai ifjúságnak adott nevelés igazolja a legsötétebb sejtelmeket. A tömeglélek jobbulása vagy megromlása kapcsolatban van az oktatással és neveléssel. Szükséges volt tehát kimutatni, hogy a mai rendszer mit hozott ki belőle, és hogy a közömbösök és semmivel nem törődők csoportja hogyan lett lassanként az elégedetleneknek iszonyú táborává, akik készek bármiféle utópista vagy szónoki szuggesztiónak engedelmeskedni. Az iskolák képezik ma az elégedetleneket és anarchistákat és itt készítik elő a latin népek számára a bukás közelgető óráját.
