Az egészségügy több mint 50 éve hanyatlóban van.
Továbbá, mindennemű technológiai fejlődés ellenére a jövőben elérhető egészségügyi szolgáltatások sem lesznek jobbak, mint voltak 50 éve.
Valójában tovább mennék: Mivel évtizedek óta írok publikációkat a doktorokról, kórházakról és orvosi kezelésekről, meg vagyok győződve arról, hogy a betegek többsége ma rosszabb ellátást kap, mint az 1950-es években.
Vannak persze kivételek. A sikeres transzplantáción átesett betegek vitatkozhatnának velem, hiszen az 50-es években még meghaltak volna. Egy-két életmentő gyógyszer is bevezetésre került az elmúlt évtizedekben.
De ezek kivételek. Én most a betegek 99%-a részére az esetek 99%-ában alkalmazott kezelésekről beszélek.
A kételkedők persze állítják, hogy a várható élettartam ma sokkal magasabb, így hát az egészségügy színvonalának mégiscsak javulnia kellett.
Ez csalóka érvelés.
Ha megnézik a statisztikákat, teljesen világos, hogy a várható élettartam leglátványosabban több mint egy évszázada emelkedett meg, mikor a gyermekkori halálozások alaposan lezuhantak. Kicsivel több mint 100 éve megszokott volt egy nőnek legalább fél tucat gyerek megszülése, akikből aztán ketten maradtak életben felnőtt korukra. E gyerekhalálozások rángatták lefelé az élettartam-statisztikát. Ha sok egyéves csecsemő elhalálozik, az nyilván rendkívül húzza lefelé a várható élettartamot. Ha valaki születése napján meghal, egy másik pedig 100 évet él, akkor a várható élettartam 50 év lesz. De ha a legtöbb csecsemő túlél, az élettartam drasztikusan növekszik. A Viktoriánus korban vagy még korábban, amelyik ember túlélte a gyerekkort, nagy eséllyel 70-80 évig is létezhetett, vagy még tovább.
A tiszta ivóvíz hiánya, a szennyvízelvezetés elégtelensége biztosította, hogy a betegségek rendkívül sok embert tegyenek el láb alól a XIX. században. A fertőző betegségek, mint a kolera biztosították a gyerekkori halálozások többségét. A halálozási számok jól érezhetően lezuhantak, miután tiszta ivóvíz került bevezetésre a háztartásokba és felépült a szennyvíz elvezetésére alkalmas infrastruktúra.
A XX. század elején emberek milliói éltek nyirkos, szűk lakásokban, és nagyon kevés élelemmel kellett beérniük. A gyógyszercégek és kollaboránsaik szeretik hangoztatni, hogy az ő termékeiknek köszönhetően vált a várható élettartam egyre nagyobbá, de az adatok bizonyítják ennek hamisságát. A gyógyszerek ugyan sok tekintetben befolyásolták életünket, de talán az antibiotikumok, mint a penicillin kivételével, mely pont időben érkezett a II. világháború idejére, nem sok vizet zavartak és nem túl nehéz érvelni amellett, hogy több piacra dobott készítmény jelentősen több kárt hozott, mint hasznot. Nehéz például azt állítani, hogy a benzodiazepine tartalmú nyugtatók bármit is tettek az emberélet javításáért. Vényköteles gyógyszerek, mint a benzodiazepinek és néhány fajta fájdalomcsillapító az oka napjaink legsúlyosabb függőségi válságának.
Még a jó gyógyszerek, az antibiotikumok sem oly hasznosak, mint egykor voltak. A túlzott felírásuk és az állandó, rutinos használatuk a farmokon azt jelenti, hogy az egykor életmentő antibiotikumok ma már sokszor fabatkát sem érnek.
Én pontosan 50 évvel ezelőtt szereztem doktori végzettségemet, és egy év kórházakban töltött szolgálatot követően egyből általános orvos lettem. Annyit praktizáltam, amennyi 50 évvel korábban megszokott volt egy orvostól. Ha betegeim konzultálni szerettek volna, csak megjelentek a rendelőmben nyitvatartási időben. Végrehajtottam reggeli, meg esti műtétet. Magam adtam be az oltásokat és vettem vért a betegektől. Örömmel csatlakoztattam a katétert és adagoltam a fülcseppet. Pácienseimnek nem kellett újabb időpontot kérniük, hogy a kevésbé gyakorlott asszisztensemmel társalogjon. Ha nem tudott eljönni hozzám a beteg, csak felhívott, vagy küldött üzenetet, és elmentem a lakására. Ha rendelési időn kívül volt szüksége a betegnek segítségre, szólt nekem, és máris ott termettem nála. A gondviselés biztosítva volt a nap 24 órájában és az év 365 napján. A baleseti és sürgősségi osztályok, melyeket akkoriban sérülési osztálynak neveztek, leginkább a közúti balesetek, zuhanások, erőszak és tűzesetek áldozatainak voltak fenntartva.
Miért vánszorogna be bárki egy kórházba, mikor perceken belül ott a doktor a lakásán? Az idős, törékeny, vagy mozgássérült betegeket rutinszerűen látogatta az orvos otthonában néhány hetenként. A nővérek körbeautózták a kórházhoz tartozó kerületeket, hogy sebeket kötözzenek és ellenőrizzék a hazaengedett személyek állapotát. Mindez úgy hangzik, mintha valamiféle történelemkönyvből rángattam volna elő. Pedig talán nem én vagyok az egyetlen, aki még emlékszik a dolgok rendjére 50 évvel ezelőttről és látja jól, miért mentek jobban a dolgok akkoriban, mint ma. Egyáltalán nem volt tökéletes, de jócskán felülmúlt mindent, ami ma van.
Manapság akkora eséllyel látsz doktort a lakásodon, mint amennyivel megnyered a lottóötöst. Annak esélye, hogy orvos jöjjön hozzád este, hétvégén vagy állami ünnepnapon gyakorlatilag egyenlő a nullával – hacsak nem egy nagyvárosban élsz, ahol egy magánorvos vállalja, hogy házhoz megy. Az, hogy mindig akadt egy doktor, aki felvegye a kagylót a vonal másik oldalán, bizalmat gerjesztő volt: jó volt tudni, hogy a segítség bármikor rendelkezésre áll. Ha egy páciensnek kórházba kellett vonulnia, tudta, hogy nyugodtan rábízhatja az életét az orvosára még akkor is, ha nem teljesen értette, mi történik vele – nyugodtan beszélhetett a doktorral, vagy az meglátogatta a kórházban, hogy elmagyarázza a dolgok miértjét.
Több tíz éve mennek rosszul a dolgok – ám a lefelé zuhanás a lejtőn most alaposan felgyorsult. Az egészségügy soha nem volt jobb, mint amikor az emberek még kalapot viseltek. Eltűnt a tisztesség, mióta a csupasz fej lett a norma. Persze nem állítom, hogy egyik okozta a másikat, mert az elég szimpla példája volna a post hoc ergo propter hoc érvelésnek, de egy egyszerű módja a változások bemutatásának. Mikor a gyógyításban átvette az emberközpontúság helyét a tudomány, a beteggondozás színvonala jelentősen romlott. Ötven éve az orvosok küzdöttek, hogy betegeiket életben tartsák. Ma a „ne élesszék újra” bejegyzések olvashatók a betegek ágya melletti lázlapon. Annyira rosszra fordultak a dolgok, hogy a „NÉÚ” bejegyzések olykor 60 évnél fiatalabb páciensek kartonján is megjelennek. Akik ennek örülnek, csak figyeljék meg, hogy 10 év múlva 40 évre is csökkenhet ez a szám, aztán pillanatokon belül ott vagyunk a 30 évnél. Nézzék meg a Logan Futása c. filmet, ahol 30 év volt az életkor legfelső határa.
Ma az idős betegeket a kórházban hagyják meghalni, étlen, mosdatlanul, folyadékpótlás nélkül. Az Egyesült Királyságban mindez kormányzatilag jóváhagyott protokoll az idősek „gondozására”.
A fogászat jóformán semmit nem fejlődött – vagy akár csak változott – fél évszázad során. Továbbra is csak egy „fúrd ki és tömd be” akció – és húzd ki a fogat, ha a tömés túl macerás. A tudomány nem adott ehhez semmit, és a fogorvosi ellátás nem sokat változott a borbélysebészek kora óta.
Kábé egy éve az orvosok felvetették, hogy jobb és biztonságosabb volna videóvizsgálatokat végezni a személyes megjelenés helyett. Komolyan bemesélték, hogy a fiatal doktorok annyira leterheltek a munkájukban, hogy nem várható el tőlük heti egy munkanapnál több, még úgy sem, hogy csak 8 órát dolgoztak, melyben egy óra ebédszünet is benne foglaltatott. Manapság a komoly tüneteket mutató betegeket szimplán leszerelik azzal, hogy nem láthatja őket doktor, de még nővér se.
Az igazság, hogy a videókonzultáció teljesen haszontalan és nagyon veszélyes. Nem tudsz megvizsgálni egy beteget videón keresztül. Nem tudod ellenőrizni a légzését, vagy megmérni a vérnyomását. Nem láthatod, van-e valami elváltozása. Nem tudod megtapogatni a hasát. Nem nézheted meg a torkát vagy a fülét. Még az orrodra sem hagyatkozhatsz – ami pedig hasznos volna a cukorbetegek kezelésénél.
A kórházi fertőzések gyakran gyógyíthatatlanok, és túl sokszor fordulnak elő, hogy érdemes legyen ebbe az irányba is egy kitérőt tenni. Ötven évvel ezelőtt egy kórtermi nővér vagy házvezető negyven szett csereágyneműt tartalékolt arra az esetre, ha valaki fertőzést szedett volna össze vagy a hanyag gondozás jelei, mint a felfekvések megjelentek rajta. Szociális gondozókat is foglalkoztattak, akik biztosították, hogy a betegeknek semmi miatt ne kelljen aggodalmaskodniuk. Ha egy idős embert beutaltak a kórházba, a gondozó biztosította, hogy akadjon valaki, aki megeteti otthon a macskát. Ha valaki a befizetetlen csekkek miatt szorongott, a gondozó elintézte. Aki nem emlékszik ezekre az időkre, minden bizonnyal azt gondolja, hogy lódítok, pedig nem. Az egészségügyi dolgozók akkoriban még értették az „együttérzés” szó jelentését. Ma minden bizonnyal nevetnének vagy gúnyolódnának, ha valaki mesélne nekik az egykori valóságról.
Még apróságokban is visszafejlődtek a kórházak.
Példának okáért több kórház kórtermeiből kidobálták a virágokat. A valódi ok? Pár perc extra munkát követelnek a személyzettől. Viszont ezer éveken át köztudott volt, hogy a virágok jelenléte a kórtermekben felvidítja a betegeket és megnöveli a gyógyulásuk esélyét.
Hasonlóképp, amikor fiatal voltam, általános volt, hogy valaki minden nap betérjen a női osztályokra és rendbe tegye a betegek haját meg sminkjét. Ilyen már nincs.
Fiatal orvosként minden kórházi kezelésre szoruló betegemet teljes körű orvosi vizsgálatnak vetettem alá, és kórtörténetét is alaposan átnéztem. Jaj volt annak a fiatal orvosnak, akinek betegeihez úgy ment oda egy ellenőr konzultálni, hogy annak teljes kórtörténete nem volt fellelhető egy mappában.
Hogy lehet fejlődésnek nevezni, hogy nem tudsz semmit a betegedről, akit gyógyítani készülsz? A 60-as években hangos felröhögés tárgya volt az orvos, aki a betegeire úgy hivatkozott, mint „a májbeteg a hátsó ágyon”, vagy „a veseprobléma balról a harmadikon”. De az egészségügy mostanra ilyenné vált.
Akármerre nézünk, gondok vannak. A kórházakat és doktorokat olyan alakok vezetik, akik nincsenek tisztában a gyógyítás első számú szabályával. Az EU beszüntette a doktorok munkavégzését a szabvány munkahéten felül, ezért a kórházakban gyakran nincs elérhető doktor hétvégén vagy éjjel.
Az Egyesült Királyságban az NHS (Országos Egészségügyi Szolgálat) mindig is egy pénznyelő gép volt. Annyi erőforrás pazarlódik az NHS-re, hogy amennyiben az összeget szimplán szétdobnák a lakosság közt, mindenki első osztályú magánellátást kaphatna. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy több adminisztrátoruk van, mint ágy a kórházakban és a pénz java része az értelmetlen bürokráciára megy el. Persze az összes nagy, bürokratikus intézményben a legutoljára kirúgott emberek a bürokraták. Tonnaszám veszik fel a léhűtőket, hogy hízzon a birodalom.
Az NHS-t világszerte mint az állami orvoslás csúcsát tartják számon. Szerte a világon irigységgel tekintenek rá. Ez pusztán azért van, mert túl messziről nézitek: megfigyelőként, nem pedig mint ügyfél. Az NHS minden számba vehető értelemben egy katasztrófa. A legtöbb ember, aki nekik dolgozik, azt mondja, semmiképp nem akarja az alájuk tartozó kórházakban kezeltetni magát. Nem túl nehéz érveket felhozni amellett, hogy az NHS már több embert öl meg, mint ahányat megment. A britek minden bizonnyal jobban járnának, ha az NHS-t bezárnák és helyébe olcsóbb, teljes körű magánegészségügyet raknának. Több élet volna megmenthető és az árszínvonal is lejjebb menne. Az NHS reménytelenül pazarló, bürokratikus és halálos.
Az egészségüggyel való általános elégedettség roppant alacsony, és évről évre csökken. Az emberek hosszú várólistákról, emberhiányról, pénzhiányról és súlyos pazarlásokról panaszkodnak. Az orvosi beavatkozások által indukált betegségek (latrogenezis) száma minden évben növekszik.
Régóta felismerték mellékesen, hogy a hosszú várólistákat szándékosan hozzák létre a doktorok, hogy így növeljék bevételeiket a magánegészségügyben.
Ez egy rendszerszintű gyengeség, ahol megengedik a konzulensek részére, hogy az NHS-ben dolgozzanak, s közben legyen magánpraxisuk is. Az NHS-től érkező jövedelmük a kenyér, vaj és lekvár, a magánbevételük pedig a torta. A doktorok szándékosan tartanak fenn hosszú várólistákat, mert ez kiváló értékesítési potenciált nyújt a magánellátás részére. Egyszer dolgoztam kórházban, ahol a rezidens éves szabadsága alkalmával keményen dolgoztam azon, hogy a várólistát teljes egészében felszámoljam. Nem volt különösebben nehéz. Naivan azt gondoltuk, az orvos majd büszke lesz ránk, miután visszatér a nyaralásából. Éktelen haragra gerjedt: „Mi az ördögért jönnének hozzám az emberek magánellátásra, ha már holnap megoperálhatók az állami egészségügyben?” – fakadt ki. Ő a norma, nem a kivétel.
A várható élettartam már valójában lefelé esik a nőknél, a várólisták növekvőben vannak és a várakozási idő egyre hosszabb. A betegek száma folyamatosan emelkedik, és a doktorok által megbetegített páciensek mennyisége járvánnyá tette a latrogenezist (orvosi műhibákat) – pariban a rákkal és keringési betegségekkel, mely így a három vezető halálok egyikévé vált. 6-ból 1 kórházi beteg azért van ott, mert az orvosa megbetegítette. Ötven év alatt a felkínált gyógyszerek minősége nagyot süllyedt. Gyakorlatilag semmiféle áttörés nem született az elmúlt 50 esztendő során. Rengeteg új gyógyszer akad – de többségük éppen csak átkozmetikázott mása egy régóta létező terméknek. Az egészségügy lobbisták kontrollja alatt sínylődik, akik a nagy gyógyszergyártókért dolgoznak – ezernyi hazugsággal és mítosszal uralják életünket. A jövő – biztosítanak minket – az injekció. Oltás erre, oltás arra, gyógyszerek ampullákban és ételekben. A szűrési programokról köztudott, hogy gyakran több kárt okoznak, mint hasznot, ám rendkívül profitábilisak, szóval népszerűek a doktoroknál és a vállalatoknál. Az egészségügyi oktatást a gyógyszeripar tartja markában, tehát mikor a doktorok kezelések után néznek, legelőször mindig valamiféle pirulára gondolnak. Az életmódváltás még tényezőként sem szerepel a kalkulációikban. A törvények, melyek szabályozzák az orvosok munkaóráit azt jelentik, hogy még a legnagyobb kórházban sincs elérhető orvos a hétvégeken vagy az éjszakákon.
A tartós (valamint mentális) betegek kórházait bezárták, eredményképp a hosszú távú ápolásra szoruló betegek az utcán kóvályognak. Celebek reklámoznak mindenféle egészségügyi termékeket meg különféle étrendeket, anélkül hogy bárminemű ismeretük volna arról, mennyi kárt tesznek. Az új szabályozások azt jelentik, hogy a kisebb kórházak bezárásra kerülnek, szóval a betegeknek órákig kell utazniuk ahhoz, hogy ellátást kapjanak.
A jótékonysági szervezeteket a gyógyszeripar pénzeli, akik lobbierejük révén befolyásolják közvéleményt az általuk futtatott partnereik imádatára. Az élelmiszercégek rossz étkezési szokásokat terjesztenek, csak mert ebben több a profit, mint az egészséges táplálkozásban.
Az Egyesült királyságban hetekig, néha hónapokig tart egy vér vagy röntgenvizsgálat végzése, valamint kiértékelése. Ez önmagában elegendő magyarázat arra, miért az Egyesült Királyságban (meg Magyarországon) a legrosszabb a rákbetegség túlélési esélye egész Európában.
Mindent összevetve a modern orvoslás a közömbösség, inkompetencia, kapzsiság és önzőség horrormeséje. Mindez azért fontos, mert régóta lefektetett tény, hogy amennyiben a doktor szimpátiát vagy együttérzést mutat, a betegei is hamarabb gyógyulnak – ez az emberi változata a placebohatásnak, mely a kezelések sikerességének 25-50 százalékáért felel. Ez jobbára elveszett.
Az Egyesült Királyságban a politikusok káoszra adott egyetlen válasza, hogy még több pénzt utalnak ki az egészségügy részére, mely ténylegesen túlontúl bőkezű erőforrások felett rendelkezik, de úgy pazarolja azokat bürokratahadakra, mintha nem volna holnap. Az adminisztrátorok tollakat, WC-papírokat, gyógyszereket meg több nyelvre fordított NHS kiáltványokat vesznek többszörös áron.
Mikor nyilvánosságra hoztam az árakat, melyeket az NHS fizet irodai szerekért, mosóporért meg hasonlókért – és bemutattam, hogy az NHS sokszor annyiért vesz mindent nagy tételben, mint én a szupermarketben kicsiben –, felém intézett válaszukban nem a szennyes korrupciójuk felszámolásával törődtek, hanem követelték, hogy nevezzem meg az árlistáik kiszivárogtatóját. Csak az érdekelte őket, hogy korrupciójukat valahogy elfedjék, és semmi más.
Komplex financiális sémák, pénzügyi magánérdekek és abszurd bónusz-konstrukciók az igazgatók részére milliárdokba kerülnek az NHS-nek. Nehezen okoz meglepetést, hogy szolgáltatásaik színvonala zuhanóban van és néhány terület, mint a fogorvoslás lassan teljesen elhagyatott tereppé válik.
Attól tartok, a jövő sivár.
Ma az egészségügy gyorsabb tempóban hanyatlik, mint korábban bármikor, mivel a betegek és orvosok közti viszony a totális összeomlás felé halad.
Az alternatív gyógyászat kétségkívül virágzik, de a legtöbbek lehetőségei kimerülnek a távgyógyászatban, a(z önálló művelődés nyomán végzett) megelőzésben és öngyógyításban. Meg kell tanulnunk magunkról és szeretteinkről gondoskodni.
A doktorok még nem ébredtek fel, de a számítógépek hamarosan átveszik az orvoslás helyét. 1984-ben egy kollégámmal már megírtam az első orvosi szoftvert, és azóta a számítógépes programok rendkívüli fejlődésen estek át. Hamarosan betáplálják őket robotdoktorokba és sebészekbe. Tíz éven belül az orvosi pozíciók java része megszűnik. A diákoknak, akik az orvosi pályát fontolgatják érdemes másfajta karrieren gondolkozniuk. A csőszerelés például remek perspektívákkal rendelkezik, és teljesen komolyan beszélek.
Mindez nem véletlen történt, hanem része az ENSZ globális programjának a jövőre nézve: Agenda 21, Új Világrend, Nagy Újraindítás, vagy ahogy épp aktuálisan írják. Abban a jövőben élünk most, melyet ők terveztek nekünk.
Hacsak nem ébredünk nagyon gyorsan és lázadunk fel, a jövő szimplán egyre sötétebb és sötétebb lesz.
