A nyári fesztiválszezon alkalmával mi más is lehetne legnemesebb foglalatosságunk, mint tető alá hozni minden idők legütősebb partmenti buliját, melyet évek múltán is emlegetni fognak a szerencsés résztvevők? Sajnos efféle álmainkat a terrorista hatalom a törvény pörölye által zúzza porrá, hogy a rabszolgaságon, 50 éven át zajló előrehozott haldokláson felül semmiféle másra ne mutatkozhasson lelki erőnk. Azt viszont már nem tilthatják meg részünkre, hogy képzeletben valósítsuk meg ama vágyainkat, melyek véghez vitelét a megbukott és omladozóban lévő rendszer egyelőre sikerrel akadályozza meg.
Még a karantén-időszak elején játszottam végig a Beach Life-ot, amivel ugyan elég régóta szemeztem (idén 20 éves programról van szó), hosszú évekig mégsem vett rá a lélek arra, hogy ki is próbáljam a játékot. A stratégiákat ugyan szeretem, ám a műfaj fennhatósága alá tartozó menedzser -és Tycoon-termékek soha nem voltak a szívem csücskei.
Mivel hosszúnak bizonyult a karantén – szerencsére, mivel az indukált terror által a hatalom megásta végre a saját sírját –, a Beach Life talán életem első menedzser-játéka, melynek sikerült a végére jutnom. S egyáltalán nem bántam meg.
A 2002-ben megjelent játék koncepciója egyszerű, mint a faék: a rendelkezésre álló helyszínen, szűkös pénzmagból építs fel egy üdülőparadicsomot, mely rengeteg pénzt, mellé minden nap sok száz mosolygós és elégedett vendéget generál. Persze elsősorban inkább pénzt.
A játék 2 tutorial misszión keresztül kalauzol el minket az üdülőparadicsom-építés rejtelmeibe. Igazából enyhe túlzás tutorialnak hívni ezeket, mivel rögtön az első pályán ránk van bízva, mely sorrendben építjük fel a „spring break” kezdetéig hátralévő néhány napon belül a komplexum nyújtotta teljes örömérzethez szükséges infrastruktúrát.
Aligha hihetnénk, hogy valós gyakorló küldetések hiánya fényében egy kezdő menedzserpalánták részére is elérhető és izgalmas produktumot nyerünk, pedig ténylegesen ez a helyzet! A Beach Life kezelése annyira egyszerű és intuitív, hogy perceken belül otthonosan érezzük magunkat a programban, örömünkről pedig az elégedett ügyfélkör gondoskodik, kiknek minden mozzanatát madártávlatból sasolhatjuk.
A tutorialt követő missziók során mindig valami új feladatot varrnak a nyakunkba, melyek jellege abszolút alkalmazkodik a felvirágoztatni szándékozott nyaralóhely koncepciójához. Ha egy fiatalos komplexumot kell felépítenünk, muszáj lesz ügyelnünk a szolgáltatások ár/érték arányára, hogy olcsó és ütős pia kerüljön a bárok kínálatába. Konkrétan akad olyan pálya, melyen azt a célt kapjuk, hogy egyetlen éjszakán belül minél több részeg vendéget generáljunk – a logikus következmények elkerüléséhez persze sokszorosára kell növelnünk a takarító és biztonsági személyzet létszámát egyaránt.
A cápáktól hemzsegő szigeten sűrű vízimentő-hálózatot kell kiépítenünk, rendszeresen vizslatni a partvonalat, s amint megjelennek a vészjósló fehér uszonyok a vízben, rögvest lezárást elrendelni az adott partszakaszra, ugyanis bizonyos mennyiségű haleledelként feláldozott vendég után elveszítjük a küldetést. Egy másik pályán hasonló módszert kell alkalmaznunk a vízbe fúlások számának minimumra redukálására.
A buliközpontban legalább 3 király szórakozóhelyet kell felhúznunk, hogy éjszaka mindenki a tánctéren rázza a sejhaját, a szerelem szigetén pedig azt kell elintéznünk, hogy mindenki párban hemperegjen a homokos strandon. Hogy a kívánt állapotot elérjük a vendégeknél, természetesen a rendelkezésre álló pia fajtájával és mennyiségével szükséges egy kicsit kísérleteznünk.
A küldetések változatosságának örömét némiképp beárnyékolja, hogy mindössze tizenkettőt kapunk belőlük, és ebbe a mennyiségbe beleszámoltam a két gyakorló missziót is. Végső győzelmünket követően – melyet egy romokban heverő, egy csillagos hotel ötcsillagossá fejlesztése révén arathatjuk le – semmiféle jutalmat vagy animációt nem kapunk, csupán egy záró képsort nyerünk a stáblistával, valamint az összes térképet újrajátszhatjuk sandbox módban, bárminemű cél vagy feladat nélkül.
Azért nem kell aggódni, eme tucatnyi misszió is biztosít részünkre jó 20 óra elfoglaltságot, meg persze némi heveny anyázási rohamot, mert képesek voltak a fejlesztők rendre olyan váratlan eseményeket szkriptelni a pályákra, melyek romba döntik az annak kezdetekor még bombabiztosnak ígérkező fejlesztési terveinket.
A grafika meglehetősen aprólékosnak, illetve roppant stílusosnak mondható. Ugyan csupán 2D, abból viszont mindent kihoztak a fejlesztők. Szerintem ez az a játék, amellyel fiúk és lányok egyaránt jól szórakozhatnak, annyira unisex a látványvilág megvalósítása. Egy HD remasterrel még napjainkban is megállná a helyét (valaki?). Minden térkép egyedileg rajzolt, ami azt jelenti, hogy nem a klasszikus tileset-ekre épülnek ismétlődő textúrákkal, hanem egyetlen óriási méretű térképet láthatunk csupa egyedi grafikai elemmel.
Legjobban viszont az abszolút lenyűgöző játékmenet tetszett. Ugyan szinte soha nem próbáltam ki ezelőtt Tycoon játékot, és az általam régi magazinokban olvasott kritikák sajna mindegyike lehúzta szerencsétlen játékot, azonban nehezen tudnék elképzelni olyan terméket, ahol a vendégsereg szimulációja ennyire aprólékos volna.
Nagyjából 3-400 vendég, illetve lefoglalásukra alkalmas infrastruktúra fér el egy térképen. A látogatók mindegyike tökéletesen egyedi személyiséggel és igényekkel bír. Persze előre betáplált sémák alapján gondolkodnak, mindennemű korlátoltságaik ellenére mégis mutatnak vonásokat, melyek emlékeztetnek egy személyiséggel rendelkező hús-vér emberre.
Az igényeik pedig meglehetősen változatosak: ahogy a való életben, úgy a Beach Life-ban is akad egy-két örökké elégedetlen savanyú Jóska, akiket sem a béka segge alá belőtt árszínvonal, sem a teljesen beépített és 100%-osan minden lehetőséget kiaknázó terület nem képes kielégíteni – ilyenkor persze végső megoldásként segítő kezet nyújthat az alkohol. 🙂
Vendégeink véleményéről roppant hasznos, ugyanakkor könnyen átlátható statisztikák készülnek, viszont mindenkit akár egyesével is ellenőrizhetünk, s azonnal megláthatjuk, mi nem tetszik neki a szolgáltatásainkban. Néhány pályán, például amelyen meg kell akadályoznunk 8-nál több vendég idő előtt való eltávozását, kiváltképp fontos az elégedettségi statisztikák alján mérgelődőket egyesével átvizslatni, és azonnal megkezdeni a jobb kedvre derítésüket, különben tönkre teszik a vállalkozásunkat. Sokaknál nem járható út a pia minőségének manipulálása, hiszen absztinens látogatók is akadhatnak a listában.
Mint egy igazán hathatós gondolatrendőrség, látogatóink, de még alkalmazottaink viselkedését is megfigyelhetjük, s valós időben reagálhatunk rájuk – olykor olyan gondolatokat is elcsíphetünk, melyekről talán jobb lett volna nem is tudni.
A menedzsment rész már biztosít némi alapot a kritikára. Gyakorlatilag a teljes komplexum minden mozzanatát mi kontrolláljuk, s ez gyakran olyan jellegű mikromenedzsment-problémákhoz vezet, melyek az amúgy jellemző emelkedett hangulat helyett inkább lefelé tornásszák morálunkat.
Ilyen például az a pálya, melyen meg kell akadályoznunk, hogy 5-nél több fürdőzőt megegyenek a cápák. Ehhez segítségül szolgál, hogy a térképen fehér pontok formájában is megjelennek az aranyos kis állatkák, ugyanakkor mire ez megtörténik, legtöbbször már el is késtünk a lezárásokkal, mivel a cápák minden átmenet nélkül csak úgy instant felbukkannak az emberek közelében, nem pedig oda úsznak. Frusztrációmat csak az csillapította, hogy kénytelen-kelletten a pálya teljes időtartamára lezártam minden strandot, s az elégedetlenkedőket más úton-módon próbáltam boldogságra ösztökélni. Nem értem, miért nincs annyi eszük az úszómestereknek, hogy cápaveszély esetén maguktól kitessékeljék az embereket a vízből, pláne, hogy ugyanazon magaslesen dekkolnak, ahol rá kell nyomnunk a lezárás gombra.
Másik „kedves foglalatosságom” az emberek ideális beosztására való eredménytelen kísérletek lefolytatása volt. A vendégek csúnya megjegyzéseket tesznek, ha mindenhol sorba kell állniuk, s egyes pályákon – pl. ahol meg kell akadályoznunk a vendégek elvándorlását – ez akár a karrierünkbe is kerülhet.
Mindezek ellenére kiváltképp szeretnek vendégeink tumultust generálni a népszerűbb helyeken, mint a beach barbecue, a beach bar vagy a soft drink-árus. Ha lebontjuk ezeket a helyeket, pláne mikor már fejlettebb szórakozási lehetőségek is rendelkezésre állnak, a látogatók azonnal elkezdenek panaszkodni, hogy nem akarnak étterembe, bárba, meg azokra a helyekre menni, ahol legalább nem kell sorban állni, hiszen mindenki elfér – ehelyett követelik vissza a junk food bódékat, melyek visszaépítését követően jóízűen anyáznak tovább a feltorlódott sor miatt.
Próbáltam olyan árképzést használni, mely elriaszt néhányakat, s így csökken a sor, ám így meg amiatt méltatlankodtak a vendégek, hogy ilyen árszínvonal mellett akár a Bahamákon is nyaralhatnának, s kollektíven visszautasították a fogyasztást. Agóniámra a gyógyírt végül egy exploit kiaknázása jelentette: miután felépítettem az előkelőbb üzleteket, inkább lejjebb vittem az árakat a junkfood-árusoknál. Így ugyan újfent elviselhetetlen hosszúságú sor alakult ki, ám szerencsére amennyiben kb. tíznél többen állnak sorban, a maradék távozik. A sorban állás frusztrációit ellensúlyozta az olcsóra szabott árszínvonal, így végre mindenki elégedetten hajthatta álomra fejét a nap végeztével.
Az efféle logikai bukfencek ellenére mégis meg kell dicsérnem a programozók teljesítményét, mivel a teljes végigjátszás során semmiféle programhibával vagy fagyással nem találkoztam, holott a Windows XP-re szabott játékok igencsak mostoha elbánást kapnak a Windows 10 részéről. A játék futtatása modern rendszereken meglehetősen egyszerű, csupán néhány lépést igényel, melyeket megtalálhattok a következő oldalon.
Napvilágot látott egy roppant kis méretű patch is, ám én anélkül vágtam bele a végigvitelbe – elképzelhető, hogy ez a fentebb sorolt kisebb problémákból néhányat kijavít.
Összességében a Beach Life elnyerte a tetszésemet. Kezelése könnyedén elsajátítható, mégis nyújt oly jellegű kihivásokat, melyek legyűrése gazdag kísérletezést kíván, és a játék működési logikájának kiismerése nélkül nem is arathatunk tartós sikert. Meglepő módon legnehezebbnek a kampány közepe bizonyult részemre – az utolsó két küldetés ezekhez képest nokedli –, ahol sajnos előfordulhat, hogy újra kell kezdenünk a missziókat, mert még nem értünk arra a szintre, hogy mindent megértsünk a játékmenetet mozgató algoritmus működési módjáról.
A grafika színvonalas és stílusos, a hangeffektek egyszerűségük ellenére nem válnak idegesítőkké, a soundtrack hozzáillő, lounge-hangulatot árasztó house. Akinek nem tetszik az eredeti zene, az a beépített mp3-lejátszó segítségével saját muzsikáit is beimportálhatja. Sajna a codec már nem korszerű, ami azt jelenti, hogy jómagam csak régebbi mp3-ak esetén jártam sikerrel, olyan 2014-15 utániakkal már nem. Úgy sem sikerült orvosolnom a problémát, hogy a zenéimet újrakonvertáltam egy régi mp3 formátummal kompatibilis profil használatával, melyre az általam használt audio converter lehetőséget nyújtott. Végül 2002 körül kiadott hands up és trance klasszikusokat választottam aláfestésül, melyek passzolnak a Beach Life megjelenési évéhez.
A tartós élvezetet egyedül az újrajátszhatóság hiánya árnyékolja be. Multiplayer zéró, a sandbox módot pedig hihetetlen módon elszúrták – nem csupán a kampányküldetésekben látott gazdag dekorációk hiányoznak a pályákról, de még az épületválaszték is megfelel a kampányban felállított korlátoknak, amire aztán tényleg semmi mentség nincs. Ugyan megoldható némi hackeléssel, hogy minden épület felhúzható legyen az összes térképen, de időigényes a mozzanat, és a mentett állásokban nem kapjuk vissza ezt a lehetőséget.
Amennyiben valaki kipróbálná ezt a remek és laza játékot, szokásomhoz híven a következő oldalon elmagyarázom, hogyan futtassuk a cuccost Windows 10 alatt, valamint néhány tippet is nyújtok a végigjátszására.
Legyen még videojáték cikk az oldalon 🙂