Megdönthetetlennek hangzó dogma a kapitalizmussal kapcsolatban, hogy az általa végzett innováció időről időre egyszerre jobb és olcsóbb termékekhez, valamint szolgáltatásokhoz vezet. A homokra épített elmélet nagyon csodálatos, pusztán egyetlen probléma van vele: nem igaz.
Évtizedek óta közszájon forog a tervezett elavulás fogalma, melynek jól dokumentált története az elsők közt rántotta le a leplet a kapitalizmus innováció-mantrájának hamisságáról.
A cégeknek igazából nem érdekük sem tartós, sem hasznos termékeket forgalomba hozni, mivel azok csődbe vinnék gyártóikat, amennyiben a kezdetben learatható fogyasztói igények mind kielégítésre kerülnek. Miután mindenki rendelkezik a számára vágyott termékkel, az esetleges fizikai leselejtezés időpontjáig senki nem kívánna belőle újat venni, így a cég kezdetben innovatív, néhány év elteltével teljesen felesleges termékére idővel nem marad elegendő kereslet, hogy érdemes legyen fenntartani a termelést.
Amit ilyen helyzetben tesznek a kapitalisták, hogy diktatórikus módon fogyasztásra kényszerítik az emberiséget. Termékeik élettartamát igyekeznek minél inkább lerövidíteni, hogy a lakosság, illetve a többi cég is kénytelen legyen ugyanazon eszközből rendszeres időközönként újat vásárolni, vagy legalábbis a (szintén gyártó által biztosított) szervizre költeni horror-összegeket.
A kapitalista innováció tehát abban merül ki, hogy egy életen át rabszolgáztatják az embert és terelgetik folyamatosan a koporsó felé csak azért, hogy senkinek az igényei soha ne elégüljenek ki és az elnyomás, kizsákmányolás körforgása tartósan fenntartható legyen.
Anno, a fogyasztói társadalom születése előtt mindehhez háború kellett. Ahogy George Orwell zseniálisan megírta: háborúkat nem feltétlenül azért kell kirobbantani, hogy az ellenségnek kinevezett csoport emberei kiirthatók legyenek, hanem hogy megállíthatatlanul dübörögjön a termelés és gyártás. Az előállított javakat aztán a harctéren meg lehet semmisíteni – anélkül, hogy a munkásosztály jóléte növekedhetne, és ez által előbb-utóbb olyan létszínvonalat érhetne el, mely a burzsoázia társadalmi pozícióját a köznéptől egyre inkább megkülönböztethetetlenné teszi, ami veszélyezteti a burzsoázia diktatórikus rémuralmát a lakosság felett. Mesterségesen fenntartott hatalmas társadalmi különbségek nélkül ugyanis nincs létjogosultsága egy élősködő, hatalomittas kasztnak.
Mint az a hidegháború folyamatosan beposhadt mételyéből kiderült, a megelőző két világháború révén sikerült oly mértékben halálra rémíteni az emberiséget, hogy már behívóparancsra és az esetleges büntetések belengetése ellenére sem mennek háborúzni a császárok utasítására.
Így vett aztán a rendszer hatalmas pálfordulást a 70-es évek során, ami 1980-ra elhozta az előbb neokonzervativizmusnak, majd neoliberalizmusnak nevezett szisztéma regnumát.
A neoliberalizmus lényege, hogy alakítsuk át a társadalmat oly módon, hogy az lényegi működésében teljesen ugyanolyan legyen, mint amikor még monopolista rablóbárók uralták az egész világot, ugyanakkor látszatok szintjén pontosan az ellenkezőjét, a korlátlan szabadság és lehetőségek idilli paradicsomát mutassa.
A módszer nem volt túl nehéz, pusztán össze kellett vegyíteni az orwelli duplagondolt és megfigyelő kapitalizmust a Huxley-féle fagyizó-gulággal, mellé pakolni még egy-két innen-onnan összeszedett propagandatankönyv meg az aktuális pszichológiai tudomány elméleteit, és máris kész a tökéletes elnyomó diktatúra, melyben minden ember feltétel nélkül elhiszi, hogy szabad akaratából és egyéni döntéseiből kifolyólag rabigáskodik heti 70 órákon keresztül, végzi ugyanazt a lélekgyilkos melót és fekszik be a koporsóba, amikor eljön az idő, gyakorlatilag anélkül, hogy egyetlen percet is élt volna. Arra számít, hogy utolsó sóhajával kedves, mosolygós nosztalgiával emlékezik vissza, mennyire remek élete volt a rendszerben, hiszen mindent annak megfelelően cselekedett, amit feljebbvalói mondtak.
Aztán csodálkozik, amikor idill és elégedettség helyett felszínre tör benne az évtizedeken át elfojtott valóságdarabkák sokasága, és élete alkonya táján a békés nyugodalom könnyed érzete helyett fuldokolva kapálózik, és halálhörögve kiabálja: „Élni akarok, élni akarok!!!”
Huxley karakírozástól mentesen lefestette: az emberek többségének nem az a baja, hogy van erőszak és terror a világban, és az sem számít nekik, ha a szomszédot viszik a gázkamrába. Az egyetlen, amire törekvése összpontosul, hogy ne kelljen gondolnia arra a rengeteg szörnyűségre, ami a világban történik és lehetőleg ne a szeme előtt lőjék tarkón a szomszédot, hanem vigyék arrébb pár méterrel a fal mögé. Hogy a lelkiismeret hívó szavának csalogatását megakadályozzák, a hatalom figyelemelterelő zajok sokaságával: rádióval, tévével, újságokkal, regényekkel, filmekkel, cukorkával igyekszik elvonni a boldog haldoklók figyelmét a keserű valóságról.
A Huxley által fájdalommentes koncentrációs tábornak nevezett jelenség a tökéletes diktatúra regnumát hozta el: úgy lehet az emberiséget rabszolgasorban tartani, népet irtani és a komplett fajt a sárga földig zülleszteni, hogy mindennek következményeit nem élheti át tudatosan, hiszen a szomszéd visítása nem hallatszik el hozzá a messzi gulágról, az agyonszennyezett, halódó természet nem sok vizet zavar nála, míg a gyártelepről érkezik az előre feldolgozott, zombiasító élelmiszer. A rendszer földesuraival sincs többé semmi baja, hiszen amíg érkezik a hipnotizáció a tévéből, a zombiasító kábszer a gyárból, meg fizikailag is le van foglalva a békés hetvenórázgatással, addig a tökéletes körforgás rendszerét semmi nem ingathatja meg.
Így jutunk el a kapitalizmus mai, 2021-es állapotához, melynek táptalaja beérett végre az emberi faj kiirtására. Mivel eleve felesleges az embernek dolgozni, pláne ezeken a retkes rabszolgatelepeken, a teljesen automatizált gyártósorok révén soha nem látott luxusban dőzsölő burzsoáziának immár az sem érdeke, hogy a propaganda, a hipnotizáció meg a zombiasítás révén vegetatívvá tett szolgahadat tartsanak életben. Elérkezett a betakarítás, a végső megsemmisítés ideje.
Már csak egy derült égből villámcsapásként érkező válsághelyzet kell, és kezdetét veszi a szép új világrend…
Ide vezet a sok szentimentalista, valóságtagadó szélhámos által megénekelt szabad piac.
A tervezett elavulás révén támadt fel bennem a gondolat, mikor egy, a Slashdot-on is szemlézett blogbejegyzést olvasgattam, hogy mennyire átverték fajunkat ezzel az „egyre olcsóbb és jobb” dumával. A hitvány elmélet mögött nincs semmi a vadkapitalisták hörgő, ellentmondást nem tűrő pofázmányán kívül.
A blogposzt elsősorban a szoftverek egyre drágábbá és hitványabbá válása kapcsán mozgatja meg bennünk a kisördögöt. Nagyjából 10-20 éve (mondjuk durván a Windows XP és a Windows 8 megjelenése között) volt a PC-s szoftverek aranykora. Mind funkcióik, mind kezelhetőségük megfelelő színvonalúnak bizonyult a szinte korlátlan kreativitás kibontakoztatására, és lassacskán a nagy stúdiók részére kínált professzionális termékek szintjét is megközelítették. Maga a PC is egy érett platformmá vált eddigre, melynek sikerült levetkőznie kezdeti gyermekbetegségeit (és még oltás sem kellett hozzá). Egyre több háztartásban jelentek meg a számítógépek, majd mikor az internet is terjedőben volt, jogosan érezhettük úgy, hogy végre beköszöntött a kánaán a korlátlan információszabadság révén.
Aztán az elmúlt bő tíz év hihetetlen mértékű hanyatlást hozott. A Windows 8 és 10 a felhasználó pofátlan megfigyelésén kívül semmit nem tett hozzá a PC-k használhatóságához. A merevlemezek filléres ára az egekbe lőtt, az egyre jobban terjedő, megbízható és kiváló minőségű laptopok, melyek 2008-12 között kaphatók voltak, eltűntek a polcokról, és megjelentek helyettük a túlmelegedő, elromló, csigalassú, gyártási hibás szemetek. Mintha elfelejtették volna a cégek, hogyan kell termékeket előállítani.
Mindezen züllés azonban semmi a szoftvergyártás elaljasodásához képest. A 2010 környékén még megbízható, kényelmesen használható, kiforrott és érett programokat fogták, majd lebutították őket óvodás színvonalra az özönvízszerűen terjedő okostelefonos platformok kiszolgálásának céljára, fejlettebb változataikat pedig elkezdték előfizetéshez kötni, ami azt jelenti, hogy rendszeres havi vagy éves használati díjat kell fizetni értük. A befizetés elmaradását követő első napon már éhen is haltunk, hiszen nem engedi a cég használni a részünkre betevő falatot biztosító szoftvert.
Régen ugye az ember megvette egyszer dobozosan (feltételezzük, hogy jogkövető vállalkozók vagyunk), majd használta addig, amíg új változat nem jött ki belőle, és akkor megvette azt is, gyakran frissítési kedvezménnyel. Ha mégsem volt pénze rá, egy-két luxusfunkcióról, melyeket az újabb változatokba belepakoltak ugyan le kellett mondania, de összességében a régi szoftvert nyugodtan használhatta akár halála napjáig, és így jó eséllyel nem ment tönkre a vállalkozása.
De ez még mind semmi: jött az óriási, gigamegaszuper, agyonajnározott felhő, és a mamutcégek elkezdték felajánlani, hogy tároljuk ezeken az adatainkat, hiszen így minden fájlunk a világ bármely pontjáról elérhető marad. Azt elfelejtették hozzátenni, mint technikai infót, hogy a sejtelmes „felhő” kifejezés nem valami varázslatos senkiföldjét jelent valahol a fellegek felett, hanem pusztán néhány ugyanolyan PC-t, mint ami hálószobánkban is fekszik, csak földrajzilag máshol van.
A sok bamba innovációmamlasz tehát rábízta a – személyes adatokat is tonnaszám tartalmazó – magándokumentumokat a cégekre, melyek aztán oly célra megalkotott algoritmusok sokaságát futtatják le ezeken, melyek a világ minden korában lezajlott tudományos kutatásánál és társadalmi kísérleténél több információt szolgáltattak rólunk – magánérdekek részére.
Az eltelt 10 év során a „big data” kutatások révén úgy feltérképezték a teljes emberiség szinte minden tulajdonságát – amit ráadásul mind ingyen bocsátottak a rendelkezésükre, sőt mi több, a kísérleti alanyok fizettek érte –, ami megágyazott egy minden eddiginél tökéletesebb világdiktatúra megalkotásához, melyből nincs kiút. A pszichológiai, genetikai, biometrikus és fizikai manipuláció egyaránt arra a szintre lépett, hogy akár pár százezer burzsuj pszichopata az őket kiszolgáló vér ostoba, de marginális technológiai tudásából eredően abszolút csúcsközeli társadalmi pozícióban lévő „tudásmunkás” segedelmével ellenállástól mentes uralom alá képes hajtani 8 milliárd kifosztott, zombiasított, elállatiasított bér -és adósrabszolgát. Ennyire kevés erőfeszítéssel és anyagi befektetéssel ily jövedelmező diktatúra korábban soha nem lett volna megvalósítható.
Mindennek megteremtési lehetőségét gyakorlatilag ingyen adták át a rabszolgák a pszichopaták részére.
Szóval a hardverek egyre ócskábbak, a szoftverek használhatatlanok és tetejébe drágábbak is, hiszen egyszeri licencdíjjal szemben most rendszeres időközönként kell értük fizetni, mely árszínvonal nagyjából 2-3 év használat után utoléri a dobozos termékét. Mindeme züllesztés első számú célja, hogy az emberek mindenüket vessék oda a mammon részére, és bízzanak mindent a pszichopaták rémuralma alá tartozó felhőre, mert az majd megbízhatóbban tárolja az adatokat, mint az otthoni PC.
Egész odáig gondolja ezt az ostoba barma, míg aztán valami mondva csinált indokkal nem törlik az ő fiókját minden fontos adatával együtt. 🙂 Megtehetik, hiszen a pszichopata had azt tesz az emberiséggel, amit csak akar. Persze előfordulhat, hogy csak néhány létfontosságú dokumentum kerül ki „véletlen adatvesztésnek” köszönhetően a tárhelyről, vagy épp valamely titkosszolgálat asztalára.
A blogposzt szerzője szerint az eleve óvodás szintről induló mobilappok is sajátos romlás áldozatai lettek. A big data diktátumai alapján szigorúan tilos valóban használható appokat gyártani például egy weboldal mellé, mely azokat az oldalakat mutatja felhasználója részére, amiket ő szeretne látni. Meg kell akadályozni, hogy az olvasó az őt érdeklő cikkeket böngéssze, helyette a legfrissebb és legtrendibb címkékkel ellátott írásokat kell vele bámultatni erőszakkal, mert csak ennek révén lehet maximalizálni a reklámbevételeket és végezni a zabolázatlan agymosást.
A webportálok gyakori viselkedése napjainkban, hogy elárasztják a lap tetejét értelmetlen celebhírekkel, valamint riogató szenzációkkal. A valóban értelmes és releváns, néminemű szellemi nívót is képviselő írásokat azonban – bár nem tüntetik el, mivel az túlontúl gyanús volna – száműzik a lap aljára, ahonnan gyakorlatilag alig néhány Facebook-megosztást követően válnak örök életre a süllyesztő martalékává, míg az értelmetlen, semmirevaló hírblokkok több ezernyi lájkot és tízezernyi olvasót generálnak a tartalommanipulációnak köszönhetően.
Aki ezeket az ún. fősodratú portálokat olvassa, nem pusztán bepalizott áldozat lesz, aki azt képzeli, hogy az ő két szép szeméért látják el őt szeméttel – nem pedig kizárólag a reklámbevételek kedvéért –, de még jól el is hülyül a rendszer által megkívánt zombi színvonalra.
A blog szerkesztője felteszi a kérdést: Hogy történhetett mindez? Bár meglátásai jobbára helytállóak, ő maga is pusztán a felszínt kapirgálja.
Minden fejlesztéshez tartozik egy ún. termékmenedzseri pozíció. Ezek a pojácák nem tehetik meg, hogy egy létező szoftvert meghagyjanak a jól működő állapotukban, mert a láblógatásért nem kapnák meg a jogos bónuszukat.
Ezért aztán ha törik, ha szakad, valamiféle változtatást ki kell préselniük a fejlesztőkből. Mivel a szoftverek használhatóságuk csúcsát kábé tíz éve elérték, egyetlen irányba lehet terelni az „innováció” áramát, mégpedig lefelé.
Tele lettünk hát csilivili, viszont teljesen használhatatlan applikációkkal.
Ezen a téren is tetten érhető, amit a kapitalizmus általános állapotáról már elmondtam. Annyira feleslegessé vált az értelmetlen munka, hogy bár nem tudnak többé mit kitalálni a gyermekmegőrzőben totyogó csemeték lefoglalására, arról szó sem lehet, hogy az emberiséget felszabadítsuk végre a teljesen szükségtelenné vált bér -és adósrabszolgaság alól. Akkor megszűnne a burzsoázia kivételezett pozíciója, és a korábban önfeledten zombuló munkások is elkezdenének gondolkodni, hogy talán nem autonóm és szabad vállalkozók a rendszerben, hanem karámban tartott állatok, kiket a rendszer egészen a sírgödörig illúziók és megtévesztések bűvkörében tart. Hát még csak az kéne!
A szélhámos munkadoktrínával a fogyasztók is rosszul járnak:
„Amikor változtatsz valamit egy népszerű terméken, egy átképzési költséget mérsz a felhasználókra. Sajnálatos módon a termékmenedzserek a prezentációikban az ügyfelek átképzési díját nullára taksálják.”
Tovább is megyek a kapitalizmus fikázásával: az innovációdoktrína megakadályozza a tényleges, valós fejlődés lefolyását. A szabad piac egyik szent tehén illúziója a „kreatív rombolás” elmélete. Ennek jelentése, hogy a kapitalizmus az által vezet egyre fejlettebb termékekhez és szolgáltatásokhoz, hogy a már kifejlett, ezért további javításokra nem szoruló, esetleg keresletcsökkenést elszenvedő termékek előállítása megszűnik (és vele az ahhoz szükséges termelő -és dolgozói kapacitás), majd a felszabaduló fölös erőforrásokat újabb innovációk kitervelésére, melyek a jövőbeli keresletet elégítik ki lehet felhasználni.
Amennyiben azonban a kreatív rombolás eszménye nem tör utat magának, az alkotás robotmunkává válik, az innováció visszafejlődéssé, az új találmányok pedig nem nyerhetnek teret, mivel az innováció megteremtésére képes tehetséges munkaerő le van foglalva egy időközben megmilliárdosodott monopolista kiszolgálásával. Nyakló nélkül beleugrani a bizonytalanságba meg senki nem képes rendelkezésre álló tőke nélkül.
Jól látható és egyértelműen tapasztalható, hogy a kapitalizmus zsákutcába jutott. Most már nem hogy nem nyújt innovációt, de egyenesen akadálya a fejlődésnek. Az újkori burzsoázia egyetlen törekvése, hogy ebül szerzett vagyonába körömszakadtáig kapaszkodjon, és ha kell, a társadalom megsemmisülése árán is magánál tarthassa azt.
Pedig az örök érvényű igazság nem fog az általuk fenntartott hazugságok és illúziók kedvéért és az ő kívánalmaik mentén görbülni: aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt. Ezért, amelyik kapitalista ellenáll a szükségszerű fejlődésnek és saját kivételezett pozícióját továbbra is mások lenn tartása, elhülyítése és zombiasítása révén kívánja szavatolni, annak ebül szerzett jószágai mellett magának is vesznie kell.
Erre válasz az elit részéről az új világrend, ami egy járvány ürügyén az emberi fajt – persze csak kik nem tartoznak az újburzsoázia körébe – vágómarhává alakítván tartanák fenn a totalitárius teljhatalmat, miután a teljesen értelmetlen, elviselhetetlen, züllesztő és gyilkos munka nemesítő voltának hazugsága többé nem fenntartható.
