FIGYELEM! Ez a cikk Stephen Hawking halála előtt keletkezett, ám archiválási okokból elérhetővé tesszük. Kérjük olvasóinkat, a szituációnak megfelelően kezeljék az írást.
Stephen Hawking, a tolószékes terminátor sokak szerint a XXI. század egyik legkiválóbb fizikusa, jelentőségét valahova Albert Einstein közelébe lövik be.
Ha egy ilyen figura mond valamit, akár csak véleményt fogalmaz meg valami általános közéleti témában, annak mindig súlya van, hiszen rengetegen követik figyelemmel eme nagyszerű tudósok munkásságát, bizonyos esetekben magánéletét is.
Nyilván egy Hawking-féle alaknak nem a szobakonyhájukban serényen befőttet rakosgató háziasszonyok a célcsoportja, sokkal inkább a Sheldon Cooper-szerű csodabogarak: az értelmiségiek, akik gyakran nem illenek be az aktuális korok társadalmi elvárásrendszerébe, cserébe esetleg sokat hozzátesznek az elkövetkező generációk életminősége javulásához, néhanapján romlásához. J
Az IQ, azaz az intelligenciahányados egészen napjainking az egyik legfontosabb mércéjét jelentette annak, kiben is rejtezik vajon annyi potenciál, hogy az újabb és újabb generációk nagy koponyái közé kerüljön. Mostanában viszont kezd megrendülni ez a szemlélet, mivel egyre inkább előtérbe kerülnek az érvényesülés szempontjából a soft skillek, mint amilyen a kommunikációs stílus vagy a különböző tudományterületek közötti átjárhatóság megértése. Ezeken egy szűk tudományterületbe belemerülő, emberi kapcsolatokat és így alternatív szemléleteket nem tisztelő szakbarbár elbukik.
Ráadásul a magas IQ korai detektálása hozzájárul a fiatal zsenik Isten-komplexusának kialakulásához. Ezáltal neki már soha semmit nem kell tennie az életben, hogy széles körű csodálat övezhesse.
A végeredmény nagyon sok esetben csúfos bukás, életképtelenség, depresszió. Pedig hát a kapitalizmus csupán ki szerette volna válogatni valamilyen hasznossági mérce alapján a számára megfelelő egyedeket. Ehelyett sikerült sárga csillaggal megbélyegezniük a magas IQ-jú embereket, megfosztva őket emberi mivoltuktól, személyes motivációiktól, vágyaiktól, és igen, gyarlóságaiktól is.
Ők nem hibázhatnak, hiszen kényszerítik őket, hogy tökéletesek legyenek. Ehelyett parancsba adják nekik: „Legyetek Istenek!” – és ha elbuknak az Isten-teszten, akkor rögvest a szeméttelepre kerülnek, hiszen nem hozták azt az elvárást, amilyenné mi bélyegeztük őket.
Az IQ-fetisizmus bukása ellenére akadnak továbbra is olyan egyedek, akik magas IQ-jukat pallosként tartják maguk előtt, kifordítván a feléjük támasztott elvárásrendszert követelik maguk számára az atyaúristenként való bánásmódot és a feltétlen kiszolgálást.
Róluk most az egyébként 160-as IQ-val rendelkező Stephen Hawking mondott ítéletet, miután egy interjúztató neki szegezte a kérdést: vajon tényleg ő a legintelligensebb élő ember a világon? Hawking professzor válasza:
„Soha nem ismernék el ilyen állítást. Azok az emberek, akik az IQ-jukkal kérkednek, lúzerek.”
