Szinte mindenki jól ismeri ama tanmesét, miszerint a béka, ha forró vízbe teszik, azonnal kiugrik a lábasból, míg a szép lassú tűzre eresztett hideg vízben, fokozatosan forralva békésen halálra fő.
Eme analógiát gyakran használják a társadalompolitikával foglalkozó szakemberek a néplélek rejtelmeinek felfedésére. Szerintük, ha a politikai folyamatok (vagy maguk a politikusok) túlzottan radikális intézkedéseket erőltetnek saját népükre, az a nép „kiugrik a fazékból”, azaz forradalommal reagál az őt elnyomó hatalomra. Ha azonban a kedves vezető szép lassan kezdi a nép éberségét elaltatni, esetleg egy politikai ideológia nevében teszi ugyanezt, akkor a nagyon lassú változások következtében a nép nem veszi észre, hogy voltaképpen minden olyan intézkedést átütött rajtuk a szélhámos vezető, melyet egy erőszakos és türelmetlen diktátor egyszerre kívánna megvalósítani.
Bár a szituáció maga amolyan analógiaként ténylegesen ráhúzható bizonyos társadalmi-politikai folyamatokra, és ezáltal az emberek számára is érthetőbbé válnak bizonyos jelenségek, érdekes módon az analógia alapjául szolgáló népmese egyáltalán nem igaz.
Pedig a korai tudósok rengeteg mindent megtettek annak érdekében, hogy a jelenséget igazolják: a béka valóban kiugrik a forró vízből, de szép nyugodtan halálra fő a lassan hevített hűvös edényben.
Az első, ezzel kapcsolatos kísérleteket a tudományos fejlődés felfutásával párhuzamosan végezték. Egy 1869-ben dokumentált eset szerint a béka szép lassan hevülő vízben való maradását kizárólag annak agyának kivételével tudták szavatolni. Az épelméjű egyedek mind kiugráltak a vízből, amint annak hőmérséklete túlhaladta a 25 fokot, agyatlan társaik azonban mozdulatlanul tűrték, hogy Virágéknál égjen a világ.
A XIX. század végéig lefolytatott további kísérletek már jóval vegyesebb eredményekkel kecsegtettek. Egy 1872-ben végzett kísérletben sikerült a békát vízben maradásra ösztönözni, amennyiben azt percenként kevesebb, mint 0,2 celsius fokkal hevítették. William Thompson Sedgwick 1882-es értekezése szerint saját maga is tudott egy eredményes kísérletről: a béka vizét másodpercenként kevesebb, mint 0,002 fokkal melegítették, melynek következtében mintegy 2 és fél óra eltelte után a béka meghalt anélkül, hogy kimozdult volna a vízből.
Ezen kísérletek korai voltuknak köszönhetően mind rosszul dokumentáltak voltak, eredményességük bizonyításához nem álltak rendelkezésre a modern tudományban alkalmazott eszközök. Videofelvétel készítéséről szó sem eshetett, de a legtöbb esetben még fotók vagy feljegyzések sem maradtak hátra az úriemberek tudományos munkájáról: ehelyett szájról szájra terjedtek. Azaz hitelt érdemlően soha senkinek nem sikerült bebizonyítani, hogy a béka valóban halálra főne a lassacskán felforrósodó vízben.
A biológia azonban csattanós választ ad a kísérletező kedvű egyéneknek. Először is határozottan cáfolják a metafora első részmondatát, miszerint a béka képes volna kiugrani a forró vízből. Amennyiben egy forráspont közeli vízzel töltött edénybe békát helyezünk, annak az emberéhez képest rendkívül vékony lábaiból szinte azonnal kicsapódik a fehérje, és szegény mozdulatlanságra ítélt állatka a szökés lehetőségének reménye nélkül rotyog tovább a kondérban.
De nem stimmel a mondat másik fele sem. Dr. Victor Hutchison, az Oklahomai Egyetem herpetológusa (hapci) karrierjének teljes ideje alatt foglalkozott békákkal, ráadásul konkrét szakterülete a hüllők hőszabályozásának vizsgálata. Hutchison egyértelműen kijelenti, hogy a mítosz teljes egészében kamu. Bár tényleg igaz, hogy a hidegvérű hüllők hőmérséklete bizonyos mértékig alkalmazkodik a környezethez, egy kritikus szint elérése után szervezetük nem tolerálja tovább a felgyülemlő hőt. Egy lassan melegített edényben a békák a hőmérséklet növekedésével párhuzamosan egyre izgágább módon igyekeznek szabadulni a számukra kellemetlen környezettől. Azaz amennyiben módjuk van rá, a langyos vízből is simán kiugranak.
A professzor szerint teljességgel életszerűtlen egy olyan kísérlet, melyben a vízbe dobott béka alatt órákig melegítenék rendkívül lassan a vizet, és ez okozná elhalálozásukat. Magas hőmérsékletnél a szervezet ösztönszerűen beinduló riasztórendszere megakadályozná a tragédiát, akár egy alvó béka is csakhamar felébred Csipkerózsika-álmából. Egyéb esetekben pedig lehetetlen a békát órákig egy helyben tartani. Hacsak nem akadályoztatják mozgásában, vagy a XIX. századi kísérlethez hasonlóan nem operálják ki az agyát, lehetetlen, hogy hosszú órák elteltével se változtasson helyet.
Bár a mítosz hamis, mint emberekre alkalmazott metafora vagy tanmese minden bizonnyal sokáig fog még élni. Ennek a mesének nem a valóságtartalma a lényeg, hanem olyan igazságot fogalmaz meg, mely az emberek, ill. társadalmak működésére jellemző. Aki passzívan tűri a problémák záporát, aki nem áll ellent az önkényeskedő egyéneknek vagy hatalomnak, az előbb-utóbb ha fizikai értelemben nem is, szellemi-lelki síkon lassan és fokozatosan bizton halálra fő.
