Figyelem! Ez a cikk jóval a Revolife indulása előtt keletkezett, és archiválási céllal került az oldalra. A benne szereplő információk esetleg elavultak lehetnek.
Nincs olyan társadalmi kérdés a nagyvilágban, mellyel kapcsolatban oly hatalmas mértékű volna a különböző generációk közti kohézió, mint a mai fiatalság szapulása. Nyugdíjashordák, adócsaló vállalkozók, sőt, saját korosztályom árulói egymást szorosan átkarolva dajdajozzák bele a nagyvilágba, hogy a mai fiatalság mennyire puhány, mennyire eltunyult, életképtelen és idősebb tagjaival szemben tiszteletlen. Az apokaliptikus felhangok természetesen szorgalmasan kongatják a vészharangot, hiszen a társadalom végső pusztulását vízionálják a fiatalság elkorcsosodásában (amiben igazuk van, csak a tényleges kiváltó okokra nem igazán akaródznak rátalálni).
A fenti eseményekre reflektálva az utóbbi években jelentősen megerősödött a társadalmi igény a kötelező sorkatonaság visszaállítására, mely mintegy ultimate megoldást kínálna a fiatalság betörésére és tisztességre, fegyelemre, egészséges fizikai kondícióra való doktrinációjára. Mivel saját magam a sorkatonaság rendszerét egy értelmetlen, keserű nosztalgiának tartom, érdemesnek látom kicsit körbejárni, vajon tényleg hasznos volt / lenne a sorkatonaság, vagy érdemes a mai fiatalságot inkább másféle eszközökkel rávezetni a fizikai és mentális épülés helyes útjára.
A sorkatonaság intézményére rengetegen úgy tekintenek, mintha egy ősidők óta létező hagyomány lenne, mely a történelem kezdetétől faragta faragatlan fiataljaink identitását, és amely nélkül elképzelhetetlen volna embert formálni a férfiakból. Ehhez képest meglepő, hogy a sorkatonaság világviszonylatban alig 250, hazai fronton kevesebb, mint 150 éves hagyományra tekint vissza. Rengeteg vérzivataros évtizedet köszönhetünk a tömegekben bevethető, gyengén kiképzett, ámde húsdarálóba korlátlanul pakolható tömegeknek.
Amellett, hogy hadászati és honvédelmi szempontból jelentéktelenné vált a sorkatonaság intézménye, jellemépítő hatása is legalábbis megkérdőjelezhető. A kezdő pszichológusok könnyedén cáfolni tudják a katonaság hasznát emberfaragásra. A személyiség legtöbbször már akár 14 éves korra rögzül, ahhoz a katonaság már nem nagyon fog tudni mit hozzátenni, attól eltekintve, hogy a rendszerbe kevésbé illeszkedő renitenseket megtanítja sumákolni és a kötelezettségeket a legkisebb erőfeszítéssel megúszni. A szülői mulasztásokat semmiképpen nem tudja pótolni pár elvesztegetett év egy betondzsungelben.
A társadalmi dinamikáknak, a csordaszellemnek a katonaságon belül kiemelt jelentősége van, hiszen a hidegháború idején akár 3 teljes éven át voltak összezárva a bakák egymással. Egy ilyen rendszerben kevésbé preferált módszer az egyéniség hangsúlyozása, sokkal inkább a kollektivizmus kovácsoló ereje hat a társaságra, ahol a közösség dominánsabb egyedei határozzák meg a közösség jellemrajzát. Tömören megfogalmazva: ott még abból is alkoholista vagy láncdohányos lesz, aki a mindennapi életben értelmesebb tevékenységek végzése vagy az erőszakosabb, tukmálós egyedek elkerülésének lehetősége miatt nem volna rá hajlamos.
Megfigyeltem, hogy az öregek mindig akkor dobálóznak a „Nem ártana neked egy kis katonaság!” kifejezéssel, amikor nem vagyunk hajlandóak pusztán bemondásra térdre borulni előttük. Azaz az öreg korukhoz hozzákapcsolnak egy feltételezett rangot, amit a fiatalok nem értenek, hiszen bennünket meritokráciára nevelt a rendszer, nem alanyi jogon osztogatott előjogokra. Nem véletlen ez a viselkedés, hiszen a sorkatonaság hierarchiájában voltak a szivatott kopaszok meg a szivató öregek, és a két kategóriát pusztán a laktanyában eltöltött idő mennyisége különböztette meg egymástól.
A fiatalság ezerszer hasznosabb módon fektetheti be az idejét, mint a katonaság. A tanulás és a szellemi teljesítmény mára összehasonlíthatatlanul magasabb presztízzsel bír, mint a fizikai erő. Ugyanakkor azzal is egyetérthetünk, hogy a mai ifjak testileg valóban tunyábbak és talán lustábbak is, mint a korábbi generációk. Pedig a teljes egészséghez a fizikai fittség is hozzátartozik, nem csupán az agyonhangoztatott mentálhigiéné. Pusztán az izomzat fejlődéséért viszont teljesen felesleges egy embert évekre elszakítani a családjától. Hadászati célból sincs semmi előnye, hiszen visszaemlékezések tömegei szólnak az elégtelen felszerelésről, a teljes kiképzés ideje alatt kilőtt 3 darab töltényről.
Ha mindenképp szükségszerű önvédelemre tanítani a fiatalokat, azt tegyék meg egy megfelelően intenzív kurzussal, ahol hadászati szempontból fontos eszközök használatát és az alapvető túlélési praktikák alkalmazását tanítanák meg mondjuk egy nyári tábor alatt. Hasonlóan az egyébként önszerveződő alapon működő védekezési gyakorlatokhoz a természeti katasztrófák által potenciálisan sújtott területeken.
Sajnos, ha a közvetlen környezetemet vizsgálom, kizárólag azok tekintenek vissza könnyes nosztalgiával a sorkatonaságra, akiknek azóta sem adott nagyobb élményt az élet. Nem szabad haragudni rájuk, amiért élménydúsabb közösségi programokra nem futotta részükről, hiszen a szocialista szellem a teljes kultúrában magában hordozta a tartalmatlanságot és az esztétika hiányát. Ez a belső üresség pedig nyilván a mai, ingerekkel bőségesen elárasztott fiatalsággal szembeni ellenérzésekre predesztinálja az öregeket.
Nem kell aggódni, hiszen saját korosztályomnak is megvannak a maga válságai. Kitermeli magából a semmirekellőket, naplopókat, szerencsétleneket és szélhámosokat. Nekünk is hordozni kell a magunk keresztjét, csak a mi keresztünk teljesen más formát ölt, mint az elmúlt évszazád háborús poklai közt őrlődő társadalom. Ezek az idősebbek által meg nem értett változások természetszerűen szülik az irigységet és a megvetést, mint minden olyan jelenség, melyek feldolgozása bizonyos intellektuális felkészültséget és értelmi szintet kíván.
