Negyedszázados létezésük ideje alatt annyira le lettek járatódva a videójátékok alapján készült filmek, hogy a legújabb, sok viszontagságot megélt Tomb Raider mozira már csak legyintettem. Bár a 17 évvel ezelőtt bemutatott első Tomb Raider film véleményem szerint a jobb adaptációk közé sorolható, a legújabb rész annyi viszontagságon és csúszáson ment át, ami borús előjeleket sejtetett az új darab minőségét illetően. Félelmeim nagyjából helytállónak is bizonyultak, bár nem olyan módon, ahogy sejtettem volna.
Mint azt a fanatikus Tomb Raider fanok (én egyébként nem tartozom közéjük) tudják, magát a játéksorozatot többszöri alkalommal is rebootolták. Az eredeti, dúskeblű, arisztokrata Lara Croftot 2013-ban felváltotta egy afféle kőkemény túlélő-attitűddel rendelkező, traumák sokaságát átélni kénytelen lányka, aki a férfinemet megszégyenítő erővel gyűri le az elé tornyosuló mentális és fizikai akadályokat egyaránt.
Az új film ezt a Lara-karakert veszi alapul, amellyel önmagában még nem volna komoly probléma. A gond ott kezdődik, hogy a Croft néni szerepét eljátszó Alicia Vikander személye alapvetően alkalmatlan, hogy hiteles keretet adjon ennek a karakternek.
Egy módon azért működhetett volna a koncepció Vikander főszereplésével: ha a rendező nem a 2013-as Tomb Raider reboot Lara-karakterét veszi alapanyagnak, hanem a korábbi részek különc, kalandor Larájáét. Lara korábbi háttértörténetében alapvetően egy elkényeztetett arisztokrata lányka volt, akit úgy nevelt meg az élet, hogy 21 (a későbbi krónikák szerint 9) éves korában két hétig volt kénytelen eltűntként létezni a himalájában, miután repülőgépe lezuhant. Ez valóságos alapszituáció lehetne, hiszen ritkán bár, de hallunk olyan személyekről, akik valamilyen szerencsétlenséget követően hetekkel később kerülnek elő – élve.
Egy ilyen traumára alapvetően érvényes lehet az „ami nem öl meg, az erősebbé tesz” mentalitás. De egy olyan környezetben, ahol a ropitestű lányka futárkodással kívánná bizonyítani a társadalomnak, hogy mennyire kemény nő, miközben a legprolibb zálogházban is csak lehúzzák, inkább tűnik groteszknek, mint átélhetőnek.
Egy ilyen környezetben a verekedős nő a kocsmatöltelék alkoholistákhoz hozza közelebb Alicia Vikander személyét. Akik káromkodásokkal, konteókkal és öncélú erőszakkal kívánnak revansot venni a világon, mindent és mindenkit hibáztatva. Semmiképpen nem egy valóban erős karakter önmegvalósító törekvéseit látjuk, aki autonómiája révén képes függetleníteni magát a világ elvárásaitól, mások kritikáitól, és teszi mindezt abban a szellemben, hogy saját értékítéleteiben és életfilozófiáiban minden körülmények között megbízhat.
Egy ilyen világban a nő valóban kizárólag akkor lehet erős, ha szénné gyúrja magát, és a vasággyal együtt 40 kilójával nem érzi túlzásnak maga alá gyűrni és halálra fojtani 100 kilós, 180 magas fegyveres áldozatát, ahogy az az egyik jelenetben meg is történik. Nem elég erős, független nőnek lenni, hanem kötelező kívülről-belülről férfinak is látszani hozzá.
Természetesen mind tisztában vagyunk vele, hogy Lara Croft a valóságban nem létező személy, nem kötelező száz százalékban reális vonásokat adni a karakterének. Azonban minden univerzum kizárólag akkor működhet, akkor lehet a rajongói számára elérhető, ha az elmesélni kívánt történet mellé egy hihető világot prezentálunk, a karakterek pedig átélhető élettörténettel rendelkeznek. Ha ez nem kivitelezhető, akkor legalább játszódjon az egész sztori réges rég, egy messzi-messzi galaxisban, ne pedig 2018-ban a Föld nevű bolygón a realizmus látszatára törekedve.
Ennyi részletekbe menő háttérelemzés mellett még nem szóltam semmit a cselekményről, pedig abban is leledznek bőven megkérdőjelezhető momentumok.
A forgatókönyv apró eltérésektől eltekintve hitelesen követi le az eredeti Lara Croft életét. A történések nagyjából hasonló vonalon zajlanak, mint a videójátékok háttérsztorija, kivéve a Lara apja eltűnésének körülményeit. Ebből a szempontból hűbb az eredeti játékokhoz, mint az Angeline Jolie-féle korábbi epizódok.
A sztori az elmúlt években divattá vált irányvonalat képviseli, azaz a kategóriák olyan jellegű keveredésének lehetünk szemtanúi, hogy a történet elejéből a végéig érve homlokegyenest ellenkező műfajhoz jutunk. A sztori afféle dráma-vígjátékként indul Londonban, ahol az apja eltűnését évek óta gyászoló Lara Croft futárként nyomorog az apja által hátrahagyott nagybirtokon. A második harmadban aztán átcsap akció-thrillerbe egy ázsiai dzsungelben, végül megérkezünk a várt sírfosztós-kalandos részhez pont akkor, amikor már kezdenénk minden reményünket feladni, hogy ebből a történetből bármiféle értelmes dolog sülhet ki.
Fura tény, hogy mind a forgatókönyv, mint a rendezés feladatát gyakorlatilag noname, alig ismert személyek kapták. Persze, amikor ilyen Star Wars: Solo szintű epigonokhoz is olyan színészt szerződtetnek főszereplőnek, aki alapvetően alkalmatlan a megkövetelt szerep eljátszására, már semmin nem csodálkozunk. Ez a körülmény önmagában nem jelentené azt, hogy mondjuk az első címes forgatókönyvíró Geneva Robertson-Dworet ne tehetne le nagyon igényes szkriptet az asztalra. Azonban pont az a fajta rutin hiányzik belőle, hogy képes legyen kilátni a megoldandó feladatból, és ne pusztán a történetre, valamint az elmondandó párbeszédekre koncentráljon, hanem olyan körülményekre is gondoljon, hogy az adott történetet miféle kontextusba ágyazva kívánja elmesélni.
A beépítendő szereplőknél nem pusztán az volna lényeges, hogy mit csinálnak és mit mondanak. Kell nekik adni alapvető személyiséget, legalább vázlatos élettörténetet, neadjisten fejlődési útvonalat, melyek mindegyike hiányzik ebből a szkriptből. Olyan gyermekbetegségek ezek, melyeket a megfelelő rutinnal bíró forgatókönyvírók már ösztönösen kezelnek, és biztos vagyok abban, hogy Robertson-Dworet is eljut majd erre a szintre. Azonban rögtön legelső kihívásként egy Tomb Raider mozit összeütni… hát mit mondjak, bele is görbült a bicskája rendesen.
Amin még meglepődtem, hogy sejtésem szerint ennek a filmnek lett volna amolyan tanmese-jellege. Tényleg rémületes nézni azt a nyomorúságot, ahogy a Föld másik oldalán az elmaradott országokban láncra verve dolgoztatják a rabszolgákat, majd miután valamelyikük munkaereje mondjuk betegség okán kissé megcsappanna, azonnal lelövik, mint a veszett kutyát. Azt se tagadom le egyébként, hogy az össztársadalom is hibás abban, hogy manapság egy nőnek kötelessége kvázi férfivé cseperedni, ha el szeretne érni bármit az életben.
Ezen tanmese-szálak azonban valamiért hiteltelenné válnak, amikor nem mondjuk egy dokumentumfilm keretein belül, hanem fiktív személyes tragédiába ágyazva kívánják azt prezentálni. Pláne, ha ilyen mértékben eltúlzott módon teszik. Alicia Vikander állítólag 6 kiló izmot pakolt magára kizárólag a film kedvéért. Nem ezen múlott, hogy nem alkalmas a személye Larának, hanem mondjuk a 165 körüli magassága és az ektomorf testalkata miatt. Hogy akarják elhitetni velünk, hogy egy ilyen lányka 100 kilós fegyveres bűnözőket nyom maga alá a saját testsúlyával?
Nem bánom azért, hogy végül volt türelmem a filmet teljes terjedelmében végignézni, mert ahogyan a borzasztóan kínos első, valamint a hiteltelenül elnagyolt második harmadán átszenvedtem magam, az utolsó 40 perc azért többé-kevésbé megadta azt, amire a Tomb Raider játékokat jól ismerő nézők vágynak: azaz a sírfosztogatást, ahogy azt maga a cím megkövetelné, illetve az akció-kaland jelleget, amire a műfaj kötelezné.
Hogy a két órás tragikomédia végső tanulságait levonjuk, említsük még meg, hogy Lara Croft karakterfejlődésének és felnőtté válásának természetesen nem belső útja van: hanem végre önfeledten kiejthet a száján egy mérsékelt „kurva jó” felkiáltást.
