Egyszercsak összeomlott Kuba komplett energiaellátása, aminek köszönhetően a sziget mintegy tízmillió főt kitevő lakossága elektromos áram nélkül maradt.
Kuba példája mintegy előszobája ama emberiségre váró tragédiák hadának, melyek hamarost a komplett bolygón megnyilvánulnak. Nem pusztán áramkimaradások, de gazdasági összeomlások, véres tüntetések és lázongások, háborús uszítások, természeti katasztrófák, valamint személyes tragédiák formájában.
A kubai összeomlás közvetlen előidézőjének az Antonio Guiteras erőmű leállása bizonyult, melyet roppant leleményességgel fosszilis üzemanyaggal tartanak ébren. Kubának ugyanis nem telik az energiaellátás modernizációjára, kiváltképp fejlettebb vagy akár megújuló források kiaknázására. Így aztán a komplett ország valahol a 60-as / 70-es évek fordulója közt rekedt.
Az ország gazdaságát lélegeztetőgépen tartani képes egyetlen erő a viszonylagos egészséges turizmusa volt, ám ennek a COVID-lezárások hirtelen csúnya és dicstelen véget diktáltak. A korlátozások feloldása után sem normalizálódott a beérkező vendégek száma. A rolóikat tömegével lehúzkodó hotelek, panziók, vendéglők és szórakozóhelyek végett gyakorlatilag semmi nem maradt, amit turisztikai ágazatnak lehetne csúfolni. Közben az ország egyetlen megmaradt “bája”, a retro hangulat is szertefoszlott, miután az egyre lerobbantabb állapotú veterán járművekbe nem lehetséges üzemanyagot szerezni.
Hiába próbálták, hosszú napokon át nem sikeredett az áramellátást visszaállítani, az rendre újra meg újra lerohadt. A 48 óra leforgásán belül legalább ötszöri alkalommal bekövetkezett tartós áramszünetet követően még egy hurrikánt is kaptak ajándékba a kubaiak, hadd örüljenek.
Az élelemhiány már évekkel korábban állandósult az országban, alapvető élelmiszert csak jegyre lehet kapni, amely tény, karöltve az újabb összeomlással nyilvánvaló ítéletet mormol a nép feje fölött önkényesen hatalmaskodó karhatalomra.
Kuba a nemzeti szuverenitás áldozatává vált, miután a Szovjetunió összeomlását követően megszűnt mindennemű gazdasági támogatottsága. Azóta a rendszer a 60-as évekig bezárólag felhalmozott tartalékait emészti fel. Új termékek, szolgáltatások és befektetők nem érkeznek az országba, a lakosság pedig még a maga élelemellátását sem képes önerőből megszervezni, holott az ország területének kiváló adottságai volnának erre.
Kuba másik két kereskedelmi partnere, Mexikó és Venezuela, kiktől ez idáig üzemanyag-szükségletük legnagyobb részét importálták, szintén súlyos energiaválságba jutott, amely ténynek köszönhetően hosszú távon gyakorlatilag visszafordíthatatlannak tekinthető a végső összeomlás folyamata.
Amerika már Fidel Castro hatalomátvétele óta blokkolja a Kubával való kereskedelmet, roppant súlyos szankciókat vetvén ki az országra. Mivel Florida legközelebbi partjai alig száz kilométerre fekszenek a szigetországtól, innen és Haitiből hosszú évek óta többmillió migráns rohamozza meg a gyűlölt imperialista hatalmat, hogy a mélyszegénységben döglődő lakosság új életet kezdhessen az ígéret földjén.
Jorge Piñon, a Texasi Egyetem kubai születésű energia-szakértője felfestette a kubai áramellátás jelenlegi helyzetét. Jelenleg nincs az országban 50 évnél fiatalabb erőmű, a komplett lakosság 8 elavult rendszerű, olajtüzelésű erőműtől függ, melyek élettartamát jobbára 25-30 évre tervezték. A karbantartás fatális hiánya végett rendre lerohadnak ezek az erőművek. Ami még rosszabb, ezek meghibásodási rátája oly hatalmas az égetett olajból felszabaduló kén és fémes anyagok végett, hogy még gondos ápolás mellett is roppant magas az üzemzavar veszélye.
Nem csoda, hogy sehonnan máshonnan a világból nem hallhatunk olajtüzelésű erőművekről, ezeket ugyanis minden normális országban rég bezárták.
Az összeomlás tényét konstatálván ugyan kivonulgattak az utcákra tüncikézni az emberek, mindezzel annyit értek el, hogy fakabátok hada csapott szét köztük, Miguel Díaz-Canel elnök pedig katonai egyenruhát öltvén fenyegette meg a népet a tévében, hogy csúnya vége lesz az “oktalan” lázongásuknak. Mondjuk nem tudni, mindezen bohóckodását ki láthatta, hiszen áram híján a képernyők sem villogtak a háztartásokban.
Igazán komikus iróniája a sorsnak, hogy a kubai elnök a Wikipedia-oldalának tanúsága szerint elektronikai mérnök végzettséggel bír, amely tény nyilván megmagyarázza, hogyan borulhatott sötétségbe a komplett ország. Ugye emlékszünk “a szakértelem bolsevista trükk” parafrázisára? 🙂
Nyilvánvaló, hogy a hatalom a komplett nemzeti jövedelmet ellopja, mivel Kuba GDP-je egyébként egyáltalán nem tragikus (13 ezer dollár / fő, ami a közepes jövedelem tetejének felel meg). Ennyi bevételből simán tudnának finanszírozni egy Paks 2-t, persze azért azt hozzá kell tenni, hogy 32 százalékos infláció és 120 százalékos államadósság mellett talán még Putyin bácsi sem szívesen adna nekik kölcsön.
Ehhez képest a lakosság nagy átlagban havi 30 USA dollárnak megfelelő kubai pesot visz haza, ami valami hihetetlen diszparitás a GDP és a jövedelmek szintje között.
Kuba példája egy tökéletes szemléltető állatorvosi lova a hatalom alá rendelt emberiség agóniájának, amikor a rendszer megakadályozza, hogy bárki bármit is csinálhasson a maga elhatározásából, viszont oly mértékű repressziót alkalmaz az emberiséggel szemben, amelynek hála tízmillió honpolgár fetreng generációk óta a tanult tehetetlenség csapdájában.
Az országot megjárt Youtuberek és gazdasági szakértők szerint termelés mint olyan nem létezik. Amerika uralma alatt (XX. század elejéig) a világ első számú cukornagyhatalmából eljutottak odáig, hogy a népességnek nincs mit ennie. A boltokban kizárólag import áruk kaphatók, nyilván aranyáron. Állattartás rég nincs, holott húst még import által sem képes biztosítani a lakosság részére a kormány. Exportról, kereskedelmi partnerségről, pozitív külkereskedelmi mérlegről legfeljebb a lefordíthatatlan szójátékok szótárából tudakozódhat az egyszeri kubai unortodox gazdaságpolitikus.
Ide vezet, amikor a rendszer erőszakterror által megakadályozza a megélhetésünket, majd behazudja, hogy a szükségleteinkről saját maga fog gondoskodni. Csakhogy minderre nem képes, vagy talán nem is akar. A lényeg, hogy az uralkodó osztály örök életen át elszámoltathatatlan legyen, veszély nélkül trónolhasson a nép fölött és a fokozott népgyötrésére válaszként az soha ne vághasson vissza. A kormány ura a helyzetnek, aztán addig uraskodik, mígnem kipusztul mellőle a nép.
Végezetül egy érdekes szöveg zárásképp, mely részben megmagyarázza, hogyan süllyedhetett Kuba arra a szintre, amelyen most van. Nyilván felmentést eme indokok mentén nem nyerhet a bűnei következménye alól. A most következő idézetet egy YouTube-kommentben találtam egy vonatkozó videó alatt, habár nem emlékszem, melyikben. Mindenesetre ha tényleg úgy van, ahogy az úriember leírja, akkor emelem a kalapom, mert sok remek információ kiderül belőle az ország történetéből.
A vonatkozó idézet elgépeléseit kijavítottam, illetve a szöveget kicsit jobban tagoltam, mert itt ezen a weboldalon nagyon nem mutatnak jól a terjedelmes bekezdések:
Egy pár apróság, amit alig páran tudnak Kubáról, én sem tudtam múlt hétig, amikor meghallgattam egy-két podcastot. Kuba nagyjából a múlt század fordulójáig spanyol gyarmat volt, akkor egy háborúban az USA legyőzte a spanyolokat és átvette a Kuba feletti uralmat.
Pár év múlva papíron függetlenítették Kubát, de még évtizedekig az amcsiké volt minden gazdasági hatalom az országban, az övék volt az összes cukornád ültetvény és az összes cukorgyár. A kubai vasúthálózat a mai napig úgy néz ki, hogy a volt gyárakat köti össze a kikötőkkel. Mondjuk ma már nem nagyon vannak vonatok amik működnének.
A lényeg azonban az, hogy a kubaiak jóban voltak a spanyolokkal, hiszen a lakosság nagy része spanyol bevándorló volt (a másik része meg behurcolt rabszolga, akik szintén nem szerették az amcsikat, mert ott is volt rabszolgaság), így amikor az amcsik átvették a hatalmat és a gazdaságot, bennük csak a kizsákmányolókat látták, aminek azért volt is alapja akkoriban, amit csak tovább erősített évtizedeken keresztül, ahogy az amcsi üzletemberek meg turisták viselkedtek a kubai emberekkel. Ez az amcsik iránti utálat határozza meg őket a mai napig, a gyerekek az anyatejjel szívják magukba.
Fontos tudni, hogy Fidelék NEM voltak se szocialisták, se kommunisták, és mivel Batista a hivatalos, törvényes amcsi cégek helyett inkább a maffiákkal üzletelt, amikor kitört a forradalom, az amcsik nem támogatták Batistát, hanem kivártak, hogy hátha jobban járnak Fidellel.
Az embargót csak akkor vezették be, amikor kiderült, hogy vele sem nyernek semmit, sőt. Mivel Fideléknek a leghalványabb lila fingjuk sem volt, hogy hogyan kell egy ország gazdaságát irányítani, és mivel a gazdaságot addig működtető amcsi tőkések távoztak, és őket követték a gazdagabb középosztályhoz tartozó kubai mérnökök és egyéb szakemberek is, Fidelék villámgyorsan földbe állították az ország gazdaságát.
A Szovjetunió ekkor ajánlotta fel a segítségét, mert jól jött nekik egy előretolt helyőrség egy köpésre az USA partoktól, cserébe csak annyit kértek, hogy Kuba is álljon be a sorba, legyen kommunista.
Emiatt a földrajzi helyzet miatt támogatta végig a keleti blokk Kubát, és nem csak megrendelésekkel, hanem szállításokkal is, aminek az ellenértékét a kubaiak szinte soha nem fizették ki. Kitaláltak mindenféle teljesen átlátszó ócska kifogást, de valójában soha nem volt pénzük, vagy ha éppen volt is egy kevés, azt meg nem akarták kifizetni.
Aztán a SZU összeomlása után először szépen lassan, aztán egyre gyorsulva megindult az ország lepusztulása, amit csak lelassítani tudott amikor éppen találtak valakit, aki életben tartotta őket, mint Venezuela, Mexikó, vagy Oroszország. A szakértelem nélkül ma már odáig jutottak, hogy cukorból is importálniuk kell, mert annyira lepukkant az egész ágazat, hogy amit megtermelnek, azt a korábbi szerződéses partnereiknek kell eladniuk, és annyi sem marad, hogy nekik elég legyen.
A lényeg az, hogy a kubaiakban a mai napig óriási az amcsik iránti ellenszenv. Valahogy úgy vannak velük, mint az egyszeri fideszes Gyurcsánnyal, bármilyen szar is az élete, akkor is azt mondja, hogy ha a feri lenne, még ennyi sem lenne, és nyomorog tovább.
