Egyfajta új megváltás-eszmény bontakozott ki az utóbbi egy-két évtizedben a konzervativizmus képében, melynek hitrendszere szerint mindenféle idejétmúlt vagy akár kártékony babonás szokások (hagyományok) rendszeres felelevenítése, illetve Istenre hivatkozva elferdített erkölcsi parancsolatok által szabadulhatunk a pusztuló világunk keletkeztette slamasztikából.
A probléma pusztán, hogy a konzervativizmus egyáltalán nem keresztényi, hanem modern eszmény, semmi köze holmi bibliai parancsolatokhoz vagy krisztusi létminőséghez. A modern konzervatívok nem vallásosak, hanem morális fanatikusok, vagyis totálisan szubjektív erkölcsrendszerrel felvértezvén magukat szorosabb viszonyt ápolnak a kultikus szektákkal, illetve a materialista fasizmus-kommunizmussal, mint bárminemű objektív erkölcsi nézőponttal.
A fanatikus szektások szerint a halálos átok munka lehet az emberi létminőség egyetlen kizárólagos fokmércéje, a hitelre ellés vagy ártatlan embertársaink parancsszóra való lepuffantása az ún. hazafias kötelességünk, az utódok rabláncra verése és a gerontokrata parazitizmus pedig az előbbiek kötelességszerű felvételéért alanyi jogon járó ellentételezések.
Egy biztos: soha nem voltak ennyire piackonformok az erkölcsi parancsolatok.
A hagyományos konzervatívok az eszmény XIX. századi kibontakozásakor még fontolva haladóknak hívták magukat, vagyis egyáltalán nem utasították el a változást. Inkább elővigyázatosságot hirdettek, hogy a forradalmi lelkület és hirtelen érkező változások eredeti céljaikkal ellentétes irányba lendítik a társadalmat, és e következményekre bőséggel találhatunk is példákat a XIX-XX. század vérzivataros kronológiájából.
A mai konzervativizmusnak viszont semmi köze sem Istenhez, sem erkölcshöz. Jézus Krisztus kimondja, hogy eljön az idő, amikor azt mondják majd: boldogok a meddők, és a méhek, melyek nem szülnek, és az emlők, melyek nem szoptatnak! Ehhez képest a reakciósok egyes számú törekvése a pusztuló rendszerfunkciók korábban számos vérontást, népirtást és önkéntelen szenvedést megkövetelő intézményeinek visszaállítása.
Az első világháborúnak azért kellett kitörnie, mert a nagy generáció, mely által a világ népessége egyetlen nemzedéken belül megduplázódott, nem talált magának elegendő rabigaságot, hogy mindenki megélhessen, hiszen a kényszerű foglalkoztatás korában többé nem lehettek urai a saját megélhetésüknek. Csak akkor juthattak fedélhez és élelemhez, ha valaki hajlandó volt őket alkalmazásba állítani.
A saját életük felőli kontrollt elvesztő tömegek a rendszertől követelték, hogy hadd legyenek egy életen át rabszolgák, az viszont nem volt képes megadni nekik szívük vágyát. Így az úgymond felesleges tömegeknek le kellett csurogniuk a lefolyón.
Most, a XXI. században a temérdek modern folyamat végkifejletét élhetjük meg. Immár a totalitárius bér -és adósrabszolgaság oly privilégiummá lett, hogy kizárólag a milliárdos elit által személyesen kiválasztottak juthatnak méltóságteljes megélhetéshez.
A létszükségletek központi kontrolljának hála aki nem veti önként magát a rendszer szolgálatába, soha a puszta esélyt nem kapja meg, hogy szükségleteiről maga gondoskodjon. Viszont a rendszer szubjektív szelekciós mechanizmusa gondoskodik arról, hogy az emberek ha akarnak se dönthessenek a saját sorsukról.
Minden, amit elérhetnek az életben annak függvénye, hogy a rendszer uralkodó rétege hajlandó-e őt kiválasztani a maga szolgálatára, és az abszolválható jövedelmi szint is ennek nyomán állítódik be.
Többé semminemű relevanciából nem bír a társadalom ranglétráján abszolválható pozíciók és privilégiumok szempontjából, hogy ki milyen szorgos, értelmes és okos, mennyit tanul, példás és erkölcsös életet él-e. Voltaképp mindenki sorsa a születés pillanatában megpecsételődik, és a szerencsétlen próbálkozók elé a rendszer kivételezettjei által véletlenszerűen állítgatott aknamezők gondoskodnak róla, hogy a legalul vergődők örök életre ott is maradjanak.
E körülmények közepette a rendszer kedvezményezettjei által agyonprogramozott száraz elme számára roppant előnyösnek mutatkozik egy olyan hierarchikus rendezőelv erőszakos érvényesítése, melynek hála a bennünket örök életen át elkísérő kudarc-sorozatok, tragédiák és szerencsétlenségek nagyja, ha nem is összessége józan ésszel értelmezhető, neadjisten akár ki is küszöbölhető.
Ez a konzervativizmus csupán névben hivatkozik az univerzális krisztusi erkölcsre, valójában azonban az uralkodó osztály tízparancsolatának társadalomba és utódokba verését szavatolják a bibliai igazságokkal semmi nemű viszonyt nem ápoló munkadiktátumok, hitelre ellés kényszere, nemzeti szuveneritás (mint országhatáron belüli korlátlan uralkodói önkény fedőszólama), tekintélyelvűség.
Hogyhogynem azonban a vadkapitalista eszménnyel tökéletes összhangot mutató marketing-rizsákkal szükséges ennek az újkori reakciós fasizmusnak a szólamait átütni a népességen. Így születnek meg az alábbi pamflethez hasonlatos vérgáz ostobaságok, melyek véleményem szerint megérdemelnek egy alaposabb elemzést.
A The Daily Sceptic blogon megjelent konzervativizmus-reklám töményebb hazugságtengert tartalmaz, mint bármely neoliberális marketing-brossúra. A szerző nagyjából tucatnyi pontban részletezi a keresztény-konzervatív (már nevében is hazugság) “értékek” felsőbbrendűségét az ellenlábas liberális-eszménnyel szemben. Lássuk:
A konzervatívokat nem csábítja el a “változás” szirénhangja. Mindannyiunk emlékeiben ott fészkelnek Lord Salisbury 1879-es intelmei: “Akármi történjék, a világ rosszabb lesz általa, így a legszentebb érdekünk oly keveset engedni a változásokból, amennyi lehetséges”. Talán szerencsések vagyunk, hogy szerető családban nőhettünk fel, valami szép helyen, és kaphattunk megfelelő oktatást. Talán ezért nem látunk indokot a változásra. Ha mégis szertefoszlanának a családi szeretet, csodás közösség, színvonal oktatás napjai, egyből sóvárognánk és törekednénk a visszahozataluk felé.
E mese-mese meskete szerint ugye régen minden jobb volt. Amikor még járványok vitték el a gyermekek felét, amikor lövészárkokban loccsantották ki egymás agyvelejét, amikor az uralkodó osztályt érintő egyetlen pikírt megjegyzést is halálbüntetés veszélye fenyítette, akkor bezzeg egy szebb világban senyvedtünk ahhoz képest, ami most van.
Az állítások már ott megbuknak, hogy automatikusan igaznak veszik a szerető család, csodás közösség és minőségi oktatás tényét, holott mi sem áll távolabb a valóságtól.
Egy valóban összetartó közösséget nem lehet egymással szembe állítani a lövészárokban, hogy szépen mészárolják le egymást. Egy szerető család nem küldi erőszakkal idegen rabszolgaültetvényre a fiataljait, és vernyákolja feléjük a “ne is egyék” mantrát. Egy igazán színvonalas oktatási rendszerben nem eshet meg ama már XIX. században felfedezett zakó, hogy az oktatás megtriplázza a bűnözők számát, a szisztéma kifejezett célja pedig a megtört, csalódott és kiégett lurkók előállítása, akik számára a kizárólagosan elérhető perspektíva 40 év totalitárius bér -és adósrabszolgaság maradhat. Azért persze pottyantsanak ki közben magukból 3-4 utódot CSOK-ra, akikre a gyűlöletlánc jegyében ugyanezen mételyező követelmény-hálózatot ráoktrojálhatjuk.
A hazug konzervativizmus tehát rögtön megszületésünk alkalmával szabadulhatatlan gúzsba köt minket: ahová leszart minket a gólya, ott kötelező idő előtti elhalálozásunk napjáig feltétlenül engedelmeskedni erőszakos elmeprogramozóink szavának.
A konzervatívok részt vesznek a közösségeik életében ahelyett, hogy egy jobb közösség létrehozatalára törekednének. jól tudjuk, hogy egy közösség része lenni egyet jelent az átlényegített telefonos doboz feltöltésével könyvekkel úgy, hogy azok ne akadályozzák a defibrillátorhoz való hozzáférést, tartani egy pár metszőollót a helyi sövénynyíráshoz, meglátogatni idős rokonainkat, amikor azok betegek és magányosak, templomba járni, segédkezni a cipekedésben, láncfűrésszel eltávolítani a kidőlt fákat, és így tovább. Mi vidéki konzervatívok tudjuk, hogyan virágozzon egy közösség állami beavatkozás nélkül. Tudjuk, hogy az utca nem szemetelésre való, hogy az emberek nyitva hagyhatnák a bejárati ajtajaikat, hogy a gyerekeknek biztonságban kéne kint játszaniuk. A konzervatívok mindenkinek a közösségi lét apró csodáinak közös élvezetét kívánják.
A modern konzervatívok templomot legfeljebb képeslapon látnak, de ez a legkisebb probléma. Ennél is rosszabb, ha valóban járnak templomba, hiszen ott, ahol a Biblia szerint Isten nem lakik, veszik fel a reakciós fasizmus szentségtelen manifesztációjának diktátumát.
A “vidéki konzervatívok” csont nélkül ütik át szenvedő utódaikon a tekintélyelvű uralom és zsarnoki terror diktátumát. Nem véletlen nem szeretnének beavatkozást az életükbe, hiszen gyerekmunkától fogva alkoholista apa általi rendszeres verésen át pincébe bezárt gyermekek megerőszakolásáig bezárólag temérdek mesés móka melegágyai a vidéki parasztházak.
Ugyanezek gúnyolják a bekamerázott és digitális kontroll alá volt nagyvárosokat, akik gyakorlatilag születésüktől fogva ott hordozzák magukon a fenevad bélyegét, hiszen köreikben a polgármester automatikusan és alanyi jogon tudja mindenkiről, ki mikor mit csinál és hol dolgozik. Nem véletlen, hogy ily totalitárius és szabadulhatatlan kontroll közepette falun a legmagasabb az alkoholisták és öngyilkosok száma.
A konzervatív figyelmesség meg kész röhej. Az eszmény kizárólagos vezérelve a folyamatos és elapadhatatlan kontroll-mánia. Kizárólag akkor élhetek biztonságban és kiszámíthatóságban, ha embertársaim levegővételét is önhatalmúlag korlátozom.
Ezek a falusi terroristák egyenesen epét okádnak, ha valamelyik gyerekük véletlen többre viszi náluk, ellehetetlenítik áldozataik önálló érdeklődésének kibontakozását (hiszen azok semmi egyebet nem gondolhatnak, mint amit nagy kegyesen megengedünk nekik). Viszont miközben önfeledten neisegyékeznek, követelik maguknak a busás nyugdíj-juttatást, pedig a kemény és alázatos munka beszüntetésére nem létezik a Bibliában felső korhatár.
A konzervatívok korlátozzák a befolyásukat másokra. Elismerjük, hogy családunk támogatása és gondozása, legyen szó akár közvetlen, akár távolabbi családtagokról az elsődleges prioritásunk. Csak ennek megfelelő irányítását követően léphetünk tovább a közösség támogatása felé. Ha növekszik a válság, persze megpróbálhatunk magasabb szinteken is beavatkozni. Csekély valószínűséggel hagyjuk magunkat belevetni külpolitikai ügyekbe, amikor a helyi futballklub éppen új pályára gyűjt.
Addig gondolják komolyan mantráikat, amíg gyereküknek semmiféle indíttatása nem bizonyul kikacsingatni a pénz – foci – nemi szerv kombó bűvköréből, melyet ők nagy eufémisztikusan Istennek, hazának és családnak hívnak. Amint mégis, úgy inkább az áthatolhatatlan tilalomfák felállítása, vagy egyenesen a kitagadás fenyegetése üti fel a fejét.
Aztán: a konzervatívoknál manipulatívabb fajta nincs. Nem véletlen, hogy a Karenek rendre erőszakos (elsősorban nőnemű) boomerek. Ezek nemhogy nem korlátozzák a befolyásukat másokra, de egyenesen az erőszakos kényszerítés módozatait gyakorolják létük minden egyes napjában.
Érdekes módon a nagyvilág szinte minden háborúját vaskalapos konzervatív miniszterek vagy uralkodók robbantották ki, úgyhogy ez a külpolitikai ügyektől való távolmaradás mantra is tökéletesen hiteltelen. Meg aztán ki is foglalkozik napi szinten Brüsszellel, Sorossal, migránsokkal, he?
A konzervatívok imádják a szépséget. A katedrálisokat preferáljuk a toronyházakkal szemben. Úgy gondoljunk, az újonnan felhúzott településeknek Bath városát és nem a Preston autóbusz-állomást kellene mintáznia. A követ és téglát többre értékeljük a betonnál és burkolatnál, és legyen mindenkinek egy kertje, hogy töltsön több időt a természetben. A konzervatívok jobban értékelik a szépséget a “fenntarthatóságnál” vagy a “megfizethetőségnél”, és szerintünk mindenki megérdemel egy jó életet. Ránézünk egy egyszobás “luxus” apartmanra, és elborzadunk: miféle életet kínálnak ezek, megfosztatván a közösségtől, friss levegőtől és fűtől? Aki most morog, hogy nem mindenki engedhet meg magának egy ilyen életet, az guglizzon rá a viktoriánus szegényházakra és lesse meg, hogyan bántak annak idején a szűkölködőkkel.
Ez baromi érdekes, hiszen a hagyományos konzervativizmus szabvány vezérelve a puritanizmus. Nem azért vannak a finom kaják, katedrálisok, színek, szagok, érzékek, hogy azokat élvezzük. Ezek csak a dekadens libsik számára képeznek örömöt.
A jó élet érdemét talán nem úgy kéne szavatolni, hogy mindenkinek kizárólag hitelre bizonyuljon lehetősége elleni meg fedélhez jutni, miközben soha nem látott jogfosztásokat és megszorításokat oktrojálunk a szegényekre.
A friss levegő talán nem a nyakló nélküli SUV-ok, luxus-óceánjárók meg privát jetek által szavatolható, melyek kiaknázását egyébként kizárólag a gazdag boomerek engedhetik meg maguknak.
Az Almshouse-ok (szegényházak) inkább a középkorra voltak jellemzőek, mint a viktoriánus érára. E kor (1837-1901) leghíresebb keresztény-konzervatív innovációi inkább az indián-irtások, dologházak, lelencházak és a gyermekeket rokkanásig rabigáztató városszéli sátáni malmok.
A konzervatívok imádják a humort. Mikor ezen sorokat pötyögtem lefele, rám írt Whatsapp-on egy BBC-igazgatóként dolgozó haverom a következővel: “Miért érdekli annyira a fiatalokat a Reform párt, nem tudod?”. Három fiam van, szóval kikérdeztem őket: “Mondd meg neki, hogy imádjuk Nigel Farage TikTok klipjeit. Elképesztő a fickó.”. El tudjátok képzelni, hogy Yvette Cooper-t vagy Pat McFadden-t, hogy bárkit a maguk elvtársi körén kívül megnevettetnek?
Talán Angela “vörös morgó” Rayner mókás lehetne, de most nagyon komollyá kellett válnia, szóval elnyomja magában a legjobb énjét. Az igazi konzervatívok nem ilyenek: még a legmagasabb irodai pozícióikban is folytatják a poénkodást. Ki tudná felülmúlni Churchill legendás: poénját: “De holnap, asszonyom, józannak kell maradnom”? Tool Starmer igazgatónak lehetetlen eltűrnie ilyen pimasz megjegyzést.
Eme állítással pusztán egyetlen aprócska probléma akad: összetévesztik a humort a bullyinggal.
Akadtak régebben tévésorozatok, mint A Buszon vagy a Rém Rendes Család, melyek konzervatív családok létét mutatták be, ám ezekre meglehetősen jellemző volt az önirónia és a problémák megvilágítása azok eltagadása helyett.
A mai konzervatívok szerint viszont ez a világ úgy tökéletes, ahogy van, kizárólag az ún. bomlasztó elemek, kiváltképp a tekintélyt nem tisztelők jelenléte végett lépnek fel különféle gondok-bajok. A probléma megszüntetése és a rend helyreállítása pedig ezek eltüntetésével szavatolható, mely akciót követően visszatér köreinkbe a földi Paradicsom.
