2021 a nagy felmondás éve volt, 2022 a csendes kilépésé, 2023 a passzív rezisztenciáé. 2024 minden bizonnyal a csendes vakációzgatás és vállalati ghosting esztendejének ígérkezik, legalábbis amennyiben hihetünk a munka világának folyamatos leépülését szemléző propagandamédiumok szólamainak.
Miután a vállalati karrier-zsákutcák és a COVID-terror időszakában munkás osztályra rótt életveszélyes követelmények (vakcinák, maszkolás) nyomán a munkaerő a “patkányok a süllyedő hajóról” effektust mintázván heveny menekülésbe fogott, kiábrándultan vehette észre, hogy sem a személyi felelősséget mantrázgató karrier-coachok és sarlatán pszichológusok ukázai nyomán véghez vitt munkahely-váltás, sem az elnyomó cégeken belül kirobbantott csendes lázongás (quiet quitting, “vissza az irodába” diktátumok figyelmen kívül hagyása, let it rot mozgalom) nem változtatott jottányit sem keserű léthelyzetükön.
Habár a COVID-karantén alatt végérvényesen dugába dőlt a vállalati mindfulness és egyéb ótvar wellness-ostobaságok regnuma, a munkaerő keservesen vette észre, hogy az egyéni felelősségvállalás diktátumával átitatott elméje átprogramozásával, vagyis individuális változtatásokkal semmire nem megy a körülményei jobbítására.
Ezért nem elég többé hosszú COVID-ra hivatkozván a lehető legtöbb időt távol tölteni az ültetvénytől, nem elég kizárólag a munkaszerződésben foglalt kötelezettségeket teljesíteni, a rendszer az egyéni attitűdváltások hatására hogyhogynem jottányit sem módosított a maga pályáján.
Így aztán a megfelelő magyar fordítás híján resenteeism-nek hívott viselkedést sajátította el 2024-ben a munkás osztály. Eme újonnan keltezett kifejezés a rezignáció (passzív keserűség), igazolatlan hiányzás és improduktív jelenlét hármasának összefoglaló elnevezését takarja.
A vállalati jelenlét három dimenziójának valamelyikét vagy akár mindegyikét gyakorló Y és Z-generációs fiatalok vagy vállalaton belül szabotálják a munkamorált folytonos morgásukkal és elégedetlenségükkel (rezignáció), vagy engedély nélkül eltávoznak az ültetvényről (hiányzás), esetleg betegen is az ültetvényre járulván rombolják kollégáik testi és mentális egészségét, miközben fellépő kondícióiknak (jobbára hosszú COVID) hála több kárt keletkeztetnek, mint amennyi hasznot hajtanak.
Az efféle életmódot választók rájöttek, hogy egy tökéletesen megkerülhetetlen halálcsapdában vergődnek. Hozzáláncoltatván olyan munkahelyekhez, melyek sem lelki kielégülést, sem előrelépést, pláne a feljebbvalók részéről elnyerhető elismerést nem tesznek lehetővé. Kizárólagos lehetőségeik élethelyzetük változtatására a felmondás, s így a hajléktalansággal való szemezgetés marad, vagy pedig örök senyvedés a vállalati ültetvényen a végső lélekhalál bekövetkeztéig.
Hihetetlenül hangzik, pedig a boomer éra regnumában jóval többen szerették munkájukat, mint gyűlölték azt, s a helyzet csak az Y-generáció munkaerőpiacra lépését követően változott meg radikálisan. Míg a boomerek közel 70 százaléka érezte a maga korában úgy, hogy munkájának magasztos értelme és célja van, addig a Z-generáció alig 40%-a gondolkodik ugyanígy, míg 47 százalék csak lébecol a munkahelyén s kizárólag azért van ott, hogy a fizetési csekkjét megkapja.
A szabvány kapitalista részéről önmagában ez a tény még nem keletkeztet vörös riadót, hiszen az sem nagyon érdekli őket, ha áldozataik mély depresszióban vagy öngyilkosságra irányuló gondolatok fojtó árjában vergődnek, csak a hétfő reggeli mítingen tett három másodperces gyászjelentésig is lehetőleg hajtsa szépen a profitot.
A passzív rezisztanciába csomagolt szabotázsa a személyes jelenlétnek és produktivitásnak azonban már alaposan földbe állítja a kapitalisták regnumát, hiszen nyilvánvalóan kezd kiveszni a kezük közül a kontroll a peonjaik megélhetésének és létjogosultságának önkényes szabályozására.
Ha nem tudják többé okkultista mormogásaik által önhatalmúlag meghatározni, kinek a szájába juthasson falat és ki haljon éhen, akkor már hogyan volna lehetséges istenekként trónolniuk a kapitalizmus piramisának csúcsán?
Hatalmas fejfájást okoz tehát a munkáltatóknak a jobbágyok passzív ellenállása, kik a nevelő célzattal végrehajtott kirúgás-hullámok és mesterséges intelligenciával való fenyegetőzések ellenére ellent mondanak főnökeik ukázainak, nem térnek be hajnali 7-re az irodába, betegszabadságot vesznek ki, amikor csak akarnak. Továbbá nem hiszik el többé feltétel nélkül, hogy kizárólag maguk felelősek a sorsukért, és a változás kulcsa csakis bennük keresendő. Érdekes kontraszt ez a 2010-es évekkel, ahol miközben egyre fáradságosabban hajtották a mókuskereket, jutalmul még több munkaterhet és stagnáló, ha nem egyenesen csökkenő reáljövedelmeket kaptak a nyakukba, a rendszer apologétái ama mantrák tengelyével mételyezték őket, hogy kizárólag maguk tehetnek kialakult sorsukról, önálló szabad akaratuktól rabigáskodnak látástól mikulásig az ültetvényen.
A Z-generáció, miközben minden idők legalacsonyabb szintű elköteleződését mérik körében a munkáltatók iránt, diplomával a kezében és tetemes diákhitel-adóssággal a kontóján egyenesen rosszul érzi magát ama alsórendű és magalázó kulimunkáktól, melyeket három nemzedékkel korábban lakást és autót adósságmentesen, fillérekért vásárolni képes betanított munkások végeztek.
A Z-sek 35%-a gondolja úgy, hogy munkájának sem értelme nincs, sem ő maga nem bír minimális autonómiával sem annak végzésére. Az előrelépés lehetőségének hazugságáról remekül lerántja a leplet, hogy míg 6 évvel korábban csak a pályakezdő 18-24 éves korosztály nem látott semmi értelmet a munkájában, addig mostanra a 25-34 esztendősök is szívből megvetik a rendre sehova nem vezető karrierutakat.
A meritokrácia diktátumának hála a fiatalság feljebb lépkedése előtt leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak, miközben az egyre bizonytalanabb anyagi helyzetű boomerek nemhogy nyugdíjba vonulván helyet csinálnának nekik, de azok tömegével somfordálnak vissza az ültetvényre nyomkodni a gombokat meg óbégatni pipacsvörös fejjel a semmirekellő fiatalság felé.
Nem csoda hát, hogy a passzív rezisztencia mételyében vergődő fiatalság 70%-a boldogan felmondana munkahelyén, amennyiben a magasságos szabad piacon léteznének elviselhető pozíciók, s nem ugyanazon depresszív posvány fogadná őket gyakorlatilag mindenütt.
Ami végett nem tudják többé megakadályozni a munkáltatók az Y és Z-generációk szökdösését, hogy hála a lakásvásárlás, gyerekvállalás és családalapítás abszolválhatatlanná lett luxusának azok nyugodtan megengedhetik maguknak, hogy munkahely-váltásnál kizárólag a maguk mentális egészségére gondoljanak (55%, szemben a boomerek 38 százalékával), vagy pedig visszautasítsák ama munkahelyeket, melyek nem fordítanak gondot a környezet védelmére, illetve nem tartják tiszteletben személyes értékrendüket (49 százalék, míg a boomereknél ugyanezen arányszám 35%-ot mutat).
Mind a Z-sek, mind a millenniumi nemzedék többsége (55%) kész búcsút venni munkahelyétől, amennyiben az akadályoztatná őket az életvitelükben. Ugyanígy mindössze az 55-67 évesek 25%-a gondolkodik.
Óriási diszparitás mutatkozik meg a fiatalság munkakörülményekkel kapcsolatos elvárásai és az ültetvények tulajdonosai nyújtotta feltételek közt. A fiatalság 83%-a ítéli fontosnak a munkaórák, 71%-a a munkavégzés helyszínének rugalmasságát, ennek ellenére a munkáltatók 53%-a a mai napig nem nyújt semminemű kompromisszum-készséget utóbbi tekintetében, a rugalmas munkaidőről pedig 40%-uk hallani sem akar.
Érdekes módon inverz attitűddel viseltetik a modern fiatalság a kívánt jövedelmekhez idősebb embertársaihoz képest. 40% akár fizetés-csökkenést is elviselne, amennyiben látná munkája társadalmi hasznosságát, ám a boomerek mindössze 25%-a hajlandó efféle kompromisszumra.
Összességében a Z-generáció a minden csatornán agyonharsogott személyi autonómiát és saját ötletek felvetésének lehetőségét hiányolja leginkább a munkáltatóktól, melyek hazugságával első körben bevonzották őket az ültetvényre. Csak hogy végül mindennemű ígérvényeiket felrúgván a kapitalisták az örök bér -és adósrabszolgaság magasztos követelményén felül minden egyéb életlehetőségtől megfoszthassa őket.
