Nagyot fordult a világ az elmúlt két generáció során, mely változások egyre inkább képtelenek megfelelni a hosszú századokon át hangoztatott “növekedés” és “fejlődés” ideológiai maszlagának. E mantrák hivatottak szavatolni annak kívánalmát, hogy életünk évről évre könnyebbé váljon és hétköznapi létünket egyre kevésbé keserítsék meg hiányok, deprivációk és kielégítetlen szükségletek.
Ám ahogy napjaink szabvány és elvárt életvitelét megfigyeljük, egy teljesen különböző kép kibontakozását szemlélhetjük. A globalizált vállalati szféra kiszervezte a magasan fizető munkákat a harmadik világba, mely folyamattal a tőke busás profitra, a fejlett gazdaságok süllyedő életszínvonalra tehettek szert.
A közgazdaság főpapjai lelkesen ajnározták a folyamatot, mivel hazugságaik szerint így a gazdag országok népessége nem kényszerül többé kevéssé megbecsült munkák végzésére, ehelyett végezhetnek magas hozzáadott értékű feladatokat.
Csakhogy a valóságban a munkaerő egyre öldöklőbb versengésre kényszerült az előkelő pozíciókért, miközben az alacsony presztízsű állások egyre inkább szabotálják a felfelé való mobilitást. A tőkés kaszt akkora kognitív és teljesítménybeli terheket pakolt a tudásmunkás és lakossági szolgáltatást végző rétegekre, amelyeket önerőből lehetetlenség abszolválni, kizárólag magasabb jövedelem nyomán volna lehetséges azokat úgy-ahogy teljesíteni.
Csakhogy az imperialista nyugat munkásai nem kizárólag a maguk nemzetének hasonszőrű egyedeivel kényszerülnek versengésre, hanem a szegény országok harmad-negyedakkora fizetést kínáló kihelyezett gyáraival is. A modern kapitalizmus tehát kettős taposás alá vonta a munkás osztályt: a túltermelt elitek lefelé rugdossák a karrierlétrán utánuk mászni szándékozókat, a klasszikus munkásság pedig egymást taposván vájja ki embertársai szemét a rendelkezésre álló egyre ritkább és rosszabb körülményeket biztosító pozíciókért.
Két generációval korábban egy PHD diploma bombabiztos belépőt jelentett az irányító elit köreibe. Manapság egy elit egyetemről kikerülő PHD legfeljebb a következő felvételi rundó erejéig jelent valamiféle előnyt. Igazából lassacskán hátrányosabbá válik helyzetük a “koszos segédmunkásokénál”. A jövendőbeli munkáltató elméjét a következő gondolatok szövik körbe keresztül-kasul: “Jaj, ez nagyon sokat tud, biztosan sokat fog kérni; ha nem bánunk vele emberségesen, tutira itt hagy minket néhány hónapon belül. Hát egy ilyen embernek esélyt adni kész öngyilkosság!”
A nagy nehezen elit körébe felkapaszkodóknak nem kizárólagos tevékenységük saját utódaik pozíciókhoz juttatása: azt is meg kívánják akadályozni, hogy náluk kevésbé szerencsés, eliten kívül helyezkedő családok tehetséges sarjai bekerülhessenek ebbe a zárt és a maga privilégiumait minden körülmények közt védelmező világba.
Így aztán egy igazán paradox folyamat kezd kibontakozni a munkahelyeken: míg a gazdag szülők fogyatékos csemetéit akár külföldi egyetemeken és magántanárok, terapeuták hadán kikupálva ültetik maguk mellé az igazgatói bársonyszékbe, addig a szegények utódai csinálhatnak, amit akarnak, soha nem fognak feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán.
Nem olyan rég látott napvilágot a kutatás, mely szerint egy adott kategóriába (mélyszegény-munkás-értelmiségi-elit-irányító) beszülető nemzedéknek átlagosan hét generációra van szüksége az eggyel fentebbi csoportba való belépés jogosultságának elnyeréséhez, oktatás ide vagy oda.
Az intézmények az elitképzés lesújtó következményeit egyre tömegesebb felvételikkel, mellettük másik oldalról a tandíjak egyre megfizethetetlenebb szintre való srófolásával kívánták ellensúlyozni. Következmény, hogy immár az alsó középosztálybeli, meglehetősen labilis állások betöltéséhez is diplomát követelnek, miközben a fiatalság minden erejét, életenergiáját és életévét elrabolják a semmirevaló, hitvány képzéseikkel.
A modern munkatársadalom tehát egy olyan kéttányéros megosztottságot hívott létre, melyek között egyre inkább semmiféle átjárás nem várható: az uradalmi pozícióikat arisztokratikus dinasztiák módjára átörökítő elitek, és az egyre csak visszaeső, életük minden életidejét és energiáját erőszakosan elrabló vezetőik által fosztogatott proletariátus tökéletesen eltérő körülményrendszerben, mondhatni teljesen különálló társadalomban kénytelen mozogni.
A tömeges és illúziók szintjén bárki részére elérhető felsőoktatásnak és felsőfokú szakképzési szisztémának hála a millenniumi generáció körében még a boomereknél is szélsőségesebb jövedelmi, valamint vagyoni egyenlőtlenségek lépnek fel.
Hiába dolgozik immár mindkét szülő, a szegényebb rétegek leszakadása egyre visszafordíthatatlanabbnak látszik, miközben a munka százalékos részesedése a jövedelmekből és javakból a tőke ellenében immár fél évszázada folyamatos csökkenő tendenciát mutat.
Vagyis a gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek.
Mialatt a leszakadozás folyamata zajlik, a fiatalság attitűd-változása a munkával szemben igencsak radikális fordulatba fogott. Sem az elitek, sem a prolik utódai nem hisznek többé az alázatos és kemény munka kultuszában. Előbbiek nem hajlandóak átvenni szüleik fáradságos munkával felépített vállalkozásait, hogy azokban basáskodván egy életre elkötelezzék magukat az irányító tevékenység mellett. Ehelyett 35 évesen nyugdíjba mennek, örökségüket pedig elverik.
A szegényebbek körében ennél is érdekesebb transzformáció bontakozott ki. Miközben a munkahelyi elismeréseket, legyen szó akár validációról, akár fizetésemelésről, előléptetésről vagy kitüntetésről heveny rezignációval kezelik az Y és Z-generációk, addig a jövedelmet legtöbb esetben nem képező TikTokon vagy Instán kifejezetten kétségbeesve hajtják a lájkokat és igyekeznek a maguk reputációját az egekbe tornászni. Az absztrakt és külső aktorok által megítélt teljesítmény helyett a semleges mérőszámok uralta, viszont szemlátomást a fiatalság kontrollja alatt tartózkodó láthatóság lett a digitális világ elitjébe tartozás rendezését szolgáló fokmércéjévé.
Mindez az egyéni felelősségvállalás doktrínájának köszönhető. A lájkjaim feltornászását valóban egymagam végzem, vállalati ültetvényen belül viszont abszolúte semmi beleszólásom nincs abba, mikor milyen elismerést seperhetek be, vagy hogyan alakul a jövedelmem. Persze eme totalitarizmus elfedésére alkalmaznak a kapitalisták mindenféle piszkos trükköket – pl. a jól ismert “találd ki, melyik számra gondolok” játékot -, de valójában a dolgozó egyén perspektívái semmilyen mértékben nem függnek a teljesítményétől.
A mókuskerékből való tömeges kicsatlakozás tényleges hajtómotorja tehát a reménytelenség ama tekintetben, hogy a kemény munka és erőfeszítés egyszer majd meghozza a gyümölcsét.
A meritokrácia eszménye alatt a tőke 50 billió dollárt húzott ki a munkások zsebéből 1970-2018 között, miközben totálisan eladósította, továbbá soha meg nem térülő szakmányok abszolválására kényszerítette őket az uradalmi elit. Azok pedig egyebet nem tehettek, mint alanyi jogon teljesítették a rájuk kirótt kötelezettségeket, mondván nekünk vagy az utánunk következőknek már minden jobb lesz.
Csakhogy a 70-es évek óta egyetlen kapitalista országban sem növekedtek szignifikánsan a jövedelmek, sőt, akadnak országok, amelyekben visszaesés tapasztalható.
50 év szabad piaci fosztogatását követően oda jutottunk, hogy az alsó 90% gyakorlatilag teljes egészében lehúzásra került a vécén. A globalista gazdaság minden tényezője a produktív erők munkától a tőke felé való lendítése érdekében került a helyére – abban az időszakban, amikor az értelmiségi képzések még nem voltak tömegesek, vagyis nem láthatták át az emberek a folyamatok színfalak mögötti célját és értelmét.
A globalizációnak hála lehetősen leszorulhatott a munkások jövedelme, a szelektív elittermelés végett az értelmiség nyertes képviselői összeugraszthatók lettek a vesztesekkel. A dolgozó jobbágyok öldöklő versengésre kényszerültek olyan harmadik világbeli népekkel, akik saját hazájukban töredék áron juthatnak élelemhez és fedélhez. A nyugati világ munkásosztálya tehát kiárazódott az alapvető szükségletekhez jutás lehetőségéből.
Nem elég, hogy a tőke tökeinél fogva rángatja a munkás osztályt, még olyan húzásokat is megengedhet magának, melyeket a láncon tartott jobbágyok soha. A tőke oda megy, ahova akar, s ha nem tetszenek neki egy adott ország irányítói által támasztott feltételek, játszi könnyedséggel röppen tova. Eközben az élő ember mobilitása elé egyre számosabb, áthatolhatatlanabb gátat vet a tőkés és állami hatalom egyaránt.
Miközben a tőke szemrebbenés nélkül fosztja ki a humán közösségeket, az mit sem törődik bármiféle közösségépítéssel. A tőke dominanciája a társadalom felett szavatolja, hogy az ember vagy rendszerkényszerből elhagyja a maga természetes közösségét, vagy repül szépen a híd alá.
Az elmúlt mintegy 50 év kulturális változásai tehát egyenes ági következményei a neoliberalizmusnak és az általa forszírozott lecsorgó gazdaság politikájának.
A részvényárak manipulációjával, részvény-visszavásárlások tilalmának feloldásával, globális financiális csalások busás támogatásokkal szankcionált akcióival rendre a tőke irányába döntötte meg a rendszer a pályát, miközben a munkás osztály érdekérvényesítésére örök lakatot vert.
Az egyenlőtlenségeket felgerjesztő, majd bebetonozó akciók kompenzációjára rég lejárt már az idő. Ez azt jelenti, hogy a visszavágás pontosan oly orbitális erejű lesz, amilyen erővel kilengett az inga az uralkodó osztály javára.
Érdekes megfigyelni, ahogy a financiális buborékok felfújódásánál rendre visszanyer egy kicsit a munkásosztály az elveszett jövedelem-hányadából, majd a buborékok kipukkanását követően nemhogy a korábbi években összeszedett kevéske növekményét veszti el, de még lejjebb csúszik a tőkés-munkás jövedelemelosztás létráján. Mindebből arra következtethetünk, hogy a gazdasági válságok előre eltervezett instrumentumai a proletariátus kifosztásának és a tőkés réteg gyarapításának.
Ebből az állapotból csak úgy vakarhatja ki magát a munkás osztály, hogy magára ölti rég elfeledett osztály-öntudatát, és elkezdi végre az ingát ellenkező irányba lendíteni.
Az 1920-as évek nagy inflációs válságainak egyik kevéssé ismert faktora volt a súlyos munkaerőhiány, karöltve a hadra fogható munkások magas jövedelem-igényeivel. Kiváltképp azok kérhettek busás pénzeket szolgálataikért, akik valamiféle keresett szakma birtokosai voltak.
Ezen rövidke szekciók a történelem folyamataiban jelképezik az inga visszalódulását a munkásosztály előnyének irányába – persze mindez roppant ritkán fordult elő.
Egy ChatGPT nem fogja tudni megszerelni a burzsoá uralkodó kaszt házainak és üzemegységeinek szivárgó tetejét, ahhoz szakképzett ácsokra van szükség. A munkásosztály megnevelésére és állítólagos leváltására hivatott mesterséges intelligencia egyből csődöt mond, amint valamiféle való életbeli probléma üti fel a fejét.
A megélhetési válság végett, amelyet a tőkés osztály gerjesztett az általa sakkban tartott munkás réteggel szemben, soha nem lesz olcsóbb egy valóban képzett személy munkája, de azoké sem, akik a gazdagok kívánta szolgáltatások kielégítésére képesek. Ezért is éri el a Florida-beli Palm Beach-en házhoz rendelhető takarítónők jövedelme a 150 ezer dollárt. Ha valaki ilyen méregdrága városban kívánja a maga lakását tisztán látni, annak biza nagyon mélyen kell nyúlnia a zsebébe. A valódi szabad piac nem ismeri a kereslet-kínálat nevű szélhámosságot, sem a teljesítmény-alapú jövedelmezést.
Az egyetlen és kizárólagos fokmérce, hogy mennyibe kerül helyben vagy legalábbis a közvetlen környéken egy munkás létfenntartása. Ha a dzsentrifikációnak hála elszállt albérlet, rezsi és élelemárakkal ver minket a sors, egyetlen választható alternatívánk az éhenhalás ellenében a szükségleteinket fedezni képes jövedelem kikövetelése, munkáltató részről pedig ennek kipengetése.
Ezek a teljesítménykvótát és diplomás elitizmust nem ismerő munkakörök nem válthatók ki sokezer kilométerrel arrébb fészkelő filippínó munkásokkal, mondván az ő jövedelmük ötöde egy amerikai munkásnak. Ugyanígy a villany és vízvezeték-szerelők sem fogják Zoom-on át egy pakisztáni faluból építgetni a közműveket házainkba.
Ez a fajta jövedelem-infláció segédkezet nyújt nekünk az inga visszalendítésében. Az 50 éven át csökkenő reálbérek visszaállítása tehát végre elérhető közelségbe került.
A népességcsökkenés trendje szintén a mi malmunkra hajtja a vizet. Mind az Y, mind a Z, mind az alfa-generációk jóval kevesebb létszámban vannak jelen a boomereknél, ami azt jelenti, hogy az idős -és elitgondozási pozíciókra a kereslet folyamatosan növekedik, míg a kínálat csökken. Válság ide vagy oda, jó eséllyel immár soha nem válik olcsóbbá a valamire is való munkaerő.
Miközben a fiatalabb generációk lélekszáma a padlót verdesi, azok egyre tetemesebb arányban hagyják ott végleg a munkaerőpiacot az e cikk első felében részletezett tényezők végett. Bepalizzák őket a felsülőoktatással, tönkre teszik életüket, majd a rendszer beugatja nekik, hogy most pedig tessék szépen a semmire nem való képzésed díját kamatostul letörleszteni azért cserébe, hogy egész életedet elraboltuk tőled.
A globalizációnak hála a munkaerőre nehezedő elvárások egyre nőnek. A burzsoázia által megkövetelt feladatok abszolválása egyre magasabb fokú képzettséget kíván, miközben a bérekre kívülről érkező presszió (harmadik világbeli munkások képében) eleddig megakadályozta a növekvő követelmények kompenzálására hivatott magasabb jövedelem kikövetelését. Most viszont könnyen lehet, hogy elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor egy fogyatékos is magasabb bért abszolválhat a túltermelt elit diplomás léhűtőinél.
Mivel a teljesítmény-elvárások a piaci verseny jegyében egyre tetemesebb szinteket verdesnek, immár a leghitványabb színvonalú munkahelyek sokaságát sem lehet ép ésszel alacsony képesítettségűnek mondani. Manapság a legalja presztízsű munkahelyek nagyja is erkölcsi bizonyítványt és példás munkafegyelmet követel a dolgozóktól, s az elvárások csak még feljebb srófolódnak, haladván az egyre megbecsültebb szakmányok felé. Mekk mestereknek ebben a korban már nem terem babér.
Egy magasabb presztízsű szakmunka immár olyan intelligenciát és / vagy erőkifejtést követel meg a munkaerőtől, melyekre képes egyedeket két generációval korábban csak az elit egyetemek diplomásai és a legmélyebb bányák vájárjai közt lelhetett fel a rendszer. Egyre több feladatot kifinomult kezelést és programozást igénylő gépek vezényelnek, melyek istápolását nem lehetséges alacsony intelligenciájú betanított munkásokra bízni.
Még az ún. húspogácsa-forgatókként csúfolt mekis dolgozók munkakörülményei sem egyeznek a néhány évtizeddel korábbi állapotokkal. Hála a munkaerőre pakolt egyre kifinomultabb elvárásoknak (dresszkód, alapvető marketing / PR / kommunikációs készségek, reprezentációs készség), a fizikai pozíciók nagy része szintén felfokozott szellemi teljesítményt kíván. Arról nem is beszélve, hogy a gépekkel való versengés kényszere és a globális turizmus felfutása végett egy gyorséttermi alkalmazott ma háromszor annyi vendéget kénytelen kiszolgálni, mint tette azt negyven évvel ezelőtt.
Tehát még a legalja, legalacsonyabb presztízsű munkakörök is telítődnek szellemi elvárásokkal, egyre többek részére abszolválhatatlan teljesítmény-követelményekkel tarkítva.
Így másfele nem is vezethet a jövedelmek útja, mint felfelé. S most az egyszer a legalsó rétegek körében is meg fog mutatkozni a bérnövekmények pozitív hatása, különben a rendszer menthetetlenül összeomlik.
Amennyiben mindezen tornyosuló erők következményeit összegezzük, konklúziónk magától értetődő. A munka inflációja épp csak most kapcsolt második sebességbe, a valódi gyorsulás pedig csak ezután következik. A világ hiteles történelmének perspektívájából szemlélvén a folyamatokat, voltaképp nem inflációról beszélhetünk, pusztán a valóban értékes dolgok újrabecsléséről.
Jelen írás Charles Hugh Smith közgazdász alábbi három blogposztjának egybeillesztett és kivonatolt szabad fordítása:
Withdrawing from the Rat Race Is Going Global
Labor Rising: Will Class Identity Finally Matter Again?
The $150,000 Housekeeper: Wage Inflation Kicks Into Second Gear
