Újabb hírcsokor érkezett az éterbe, melyek hiteles visszaigazolásául szolgálnak a valóságnak: az aberrált munkaeszmény a végét járja.
Kezdjük Kínával, hiszen alapjában véve ők vannak mintaként állítva a nagyvilág “lusta, lógós, dolgozni nem akaró” fiatalsága elé mint a hangyaszorgalom követendő példaképei.
Annyira kiválóan alakulnak a dolgozói Paradicsom ügyei, hogy nemsokára visszasüllyednek arra a földönfutó szintre, amelyen évszázadokon át agonizáltak. Olyan rosszul megy a munka renoméjának érvényesítése a társadalmon, hogy a gazdagok menekülnek az országból befektetéseikkel együtt, a középkorú munkásosztály tagjai és azok foglalkoztatói zéró közeli haszon mentén könyörögnek a nagyvilág felvásárlóinak, hogy valaki vegye már meg végre a temérdek szemetet, ami előállítanak. Eközben a fiatalság továbbra is a nyílt terek és utcák közepén toporzékolva követeli a munkatársadalom pusztulását.
Lássunk mindezt részleteiben is kibontva.
Lezajlott az egyébként teljesen szokványos kantoni nemzetközi vásár. Aki nem tudná: a kínai BNV a világ legnagyobbjának minősül. Amely külföldi gyártó, kereskedő vagy üzletember itt nem talál a maga számára importálható portékát, olcsó technikai eszközöket, építőipari nyersanyagot, az a világon sehol nem fog.
Egyetlen bibi akadt az idei vásárral: a nyugati, kiváltképp az amerikai és európai nemzetek üzleti képviselői kollektíven távol maradtak a rendezvénytől. Feltöltötték ugyan helyeiket a BRICS-országokból, Dél-Amerikából és Afrikából szállingózó érdeklődők, ám az igazán nagy zsé s vele Kína tekintélyes gyáriparát megrendelésekkel fenntartani képes tőkeerő kizárólag nyugatról érkezik.
A harmadik világbeli országok képviselői sem nagy tételben nem rendelnek, sem pénzügyi erejük nincs a maguk által kért termékek egyösszegű kifizetésére – mindezen tény roppant megviseli az eleve állami szubvenciókon vegetáló kínai ipart, s súlyosan veszélyezteti a komplett szektor rentabilitását.
A kiállítók elmondták, hogy a filléres dömpingárazásnak köszönhetően eleddig is alig 2 százalékon tartott profitrátát (amelyért a szabvány nyugati befektető a seggét nem vakarja meg) az idei évben 0,5 százalékra szállítják. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az inszolvencia határán vergődik a szektor, mert ilyen alacsony profitráták mellett sem kapacitásbővítésre, sem termékfejlesztésre, pláne hathatósabb marketing-tevékenység kifejtésére nem telik.
Az idei kantoni kiállítás egyes számú jelmondata az olcsóság volt. A helyi kiállítók sanyarú humorérzéküket latba vetvén kijelentik:
Az idei évben az elektronikai cikkek olyan olcsók, mint a fejes káposzta.
Az olcsósítási folyamat önmagát gerjesztő negatív spirálként rángatja magával a komplett ipargazdaságot a csődbe. A biztos inszolvencia elől csak a termékek minőségének további hanyatlása árán képesek kimenekülni a munka alapú társadalom éljenzői – csakhogy a kínai áruszínvonal eleve roppant alacsony nívót üt meg. Ha ennél is lejjebb mennek, már Közép-Afrikával kényszerülnek versengeni, ahol egyáltalán munkavédelmi szabályozások sincsenek – nem mintha Kína példásan teljesítene ebből a szempontból, a maga 996 munkarendjével.
Ne feledjük, hogy a kínai ipar csődjét megelőzte az ország ingatlanszektorának 30 billió dolláros totális összeomlása, így a lakosság a kemény munka apostolai dicsőítésének hála tizen-huszon-harminc ledolgozott életévet követően szinte minden megtakarítását elvesztette.
A fiatalság többé nem házasodik, a születésszámok padlóra zuhantak, s ami a pártot igazán nagy kétségbeesésre ingerli, hogy első ízben kerülnek tömegével az ún. hátrahagyott, 30 feletti szingli asszonyok a gyerekvállalásra alkalmas koron túlra. Ez azt jelenti, hogy trendfordulót a közeli jövőben garantáltan nem várhatunk, így a szintén a munka szentségét nyakló nélkül dicsőítő Dél-Korea mellett második nemzetként érheti el Kína az 1 egész alatti termékenységi mutatót.
Kiváltképp súlyos a helyzet Hongkongban, melyet a pártállam 2019-ben annektált. Innen rég elmenekültek a vállalatok és a vendéglátósok is, a helyi lakosság pedig fejvesztve szalad világgá. Nagy az esélye, hogy a nagy kínai anyaföldet is megelőzvén Hongkong kerül első ízben az 1,0-ás érték alá az egy nőre jutó születésszámok tekintetében.
Kína ott szúrta el, amit jó fél éve a “Kína Válságban” c. esszémben már felfedtem: ellentétben Amerikával, az ipar várható és időszerű hanyatlását követően nem sikerült átállniuk fogyasztói és elsősorban szolgáltatás alapú társadalomra.
Miután Amerika ipara kivonult a szegény országokba, a helyi gazdaság az informatika, szórakoztatóipar és kulturális cikkek globális exportja révén folytathatta imperialista tevékenységét. Ellepték a nagyvilágot az amerikai filmek, popsztárok, videójátékok, online szolgáltatások és gyorsétterem-láncok.
Kínának semmiféle hasonló lehetőség nem áll rendelkezésre, elsősorban az erőszakkal regnumban tartott munka alapú társadalom miatt, másodsorban mert Amerika már réges-rég letarolta nevezett szektorokat, s immár maga is rezignáltan vergődik a megérdemelt alkotói válságban. Kiváltképp Hollywood-ra sújt le a régen várt és jól megszolgált ítélet. Azért lehetett mintegy 40 jó évük.
Maradva még Kínánál, az ország legutolsó esélye a munka becsületének helyreállítására a zöld transzformáció élére állás. Ez nem is oly idegen mozzanat a helyi ipartól, hiszen a szolártelepek és szélerőművek telepítése, továbbá az elektromos autók tömeggyártása igazán vonzó területeit jelképezik a lakosságát korlátlan munkakényszerben tartani kívánó Kommunista Pártnak.
Csakhogy a gyatra minőségű, kétes biztonságú villanyautók egyszerűen nem fogynak. Sőt mi több, Amerika és az EU egyaránt tekintélyes nagyságú vámot vetett ki a kínai elektromos járművekre, mivel azok gyér minőség-standardjei és jóformán nem létező munkásjóléti intézményei végett olyan árakon kerülnek a nyugat piacaira, melyekkel azok képtelenek lefelé versenyezni.
Statisztikák szerint az Európai Unióban vásárolt járművek alig 10-12%-a kínai elektromos kacat, pedig annyira pofátlanul erőszakolják azokat a gyártók a polgárokra, hogy több kikötőt vagy azok lerakóhelyeit egyenesen eltömítették a senki által nem igényelt ipari hulladékok.
Mialatt Kína export-ágazata egymás után szenvedi el a fatális csapásokat, a gazdaság megmentéséhez második törékeny szalmaszálszént hozzájáruló belső kereslet fellendítése is totális kudarcba fulladt.
A helyi TikTok-influencerek 3 másodperces shoppinggal, a vállalatok az amerikai Black Friday-t leutánzó “Double Eleven” akciónapokkal kívánják a fiatalságot becsalogatni a konzumerizmus Disneyland-jébe, ám ellentétben Amerikával egész egyszerűen nem sikerül a fiatalság kezét betuszkolni a húsdarálóba. Pontosan jól tudják immár, hogy minden egyes filléres és ócska kacat, hamisított luxusmárka megvásárlása az ő totalitárius rabszolgaságuk örök bebiztosítását vonja maga után.
Az eleddig a nagyvilág büszkeségeként körbehordozott e-kereskedelem is kezdi a végnapjait járni. Az influencerek által hirdetett ócskaságok több helyütt 90%-os visszaküldési rátával büszkélkedhetnek, miközben ezeket az eladhatatlan szarokat az influencerek mellett körbefuttatják még a helyi bolhapiacok meg a Temu felületein is -teljesen hiábavalóan.
Kína tehát – mint a legtöbb csőd jeleit mutató ipari hatalom – árudömpinggel kíván megszabadulni a fölös kapacitásaitól, ám ez nem nagyon jön össze neki.
Ennyit Kínáról, most utazzunk kicsit a közel-keletre, ahonnan nem nagyon szoktak szállingózni kifelé a hírek a munka világának hanyatlásáról. Most azért akadt 1-2 csámcsogni való halacska a horogra.
A napi ötszöri Mekka felé fordulva imádkozás követelményét makacsul érvényesítő országok eleve nem voltak soha a befektetők célkeresztjében. Amit azok nem végeztek el, hát megtették helyettük a helyi olajsejkek és az uralkodó osztály csemetéi.
Az Arab-Félszigeten feltörő busás kőolajkészletek igazán hihetetlen luxusban tartották a környező országok népét – egész idáig.
Mára fordulóban van a tendencia: az olajforrások apadásával párhuzamban illene valamit kitalálniuk ezeknek a roppant bölcs, bársonyszékbe csücsültetett istenembereknek, csakhogy éppenséggel semmi használható nem jut az eszükbe.
Derült égből villámcsapásként érkezett a ragyogó ötlet, hogy alakítsuk át a gyakorlatilag semmi látnivalót felvonultató, emberhez méltó létezésre alkalmatlan sivatagi homoktengert nemzetközi turisztikai központokká.
E koncepciónak köszönhetők az ilyesféle ötletek, mint sivatag kellős közepére vagy elhagyatott olajfúró tornyokon felhúzott akvapark, hatszázezer fős országnak foci vébé, a komplett Dubaj városa, vagy éppenséggel a Perzsa-Öböl környékére csalogatott elektronikus zenei fesztiválok.
Nem véletlen, hogy az efféle ötletek busás jutalmaként Szaúd-Arábia jelenleg 900 milliárd dollárra értékelt infrastrukturális vagyona tíz éven belül a mínusz 2 billió dolláros szintet fogja verdesni – a helyi lakosság meg szépen visszazüllik nomád kecskepásztor szintre.
Végre annyi kiérdemeletlen dicsfény után kezdik az utazó YouTuberek leszedni a keresztvizet Dubaj városáról, földi pokolként aposztrofálván azt. Állítólag a hatalmas toronyházak mindegyike teljesen lakatlan, kizárólag a legalsó szintek vannak úgy-ahogy berendezve egy-két cég irodáival, akik balga módon – s természetesen a busás adókedvezmények csábítása mentén – Dubajba helyezték cégközpontjukat vagy legalább egy irodakomplexumot.
Hogy kapcsolódik az arab világ a kemény munka kultuszához? Hát például így: a 600 ezer fős tősgyökeres helyi lakossággal bíró Katar 2 és félmillió külföldi migránst foglalkoztat, kiknek első feladatuk az ország területére való érkezésüket követően, hogy udvariasan leadják, vagy erőszakkal elvegyék tőlük okmányaikat, nehogy véletlen megszökjenek. Eztán az előzetesen felajánlott munkaidő, munkakör és jövedelmi körülményeket felrúgván kvázi rabszolgaként dolgoztatják szegény szerencsétlen, bepalizott paki és filippínó segédmunkásokat, amíg ugyanúgy egy szál gatyában, ahogy érkeztek, haza nem rugdalják őket.
Ugyanez kiexportálható a komplett arab világba, kiváltképp Dubaj városába, melyet gyakorlatilag száz százalékban külföldi tervezőirodák, tőkés társaságok és szakmunkás brigádok építettek fel a két kezükkel – az arab lakosságból ugyanis senki nem rendelkezett hasonló képességekkel, hogy ily magasságos és rendkívül komplex infrastruktúra felhúzását menedzselje. Még így sem lett tökéletes az eredmény, hiszen példának okáért szennyvíz-elvezetést elfelejtettek belekalkulálni a béke vallásának géniuszai a városrendezési tervükbe.
És akkor még nem is beszéltünk a 2 billió dollárt felemésztő fatális csőd vonalvárosról…
A közel-kelet tehát szintén a munka társadalmát egyre hevesebben érő csapások figyelemre méltó gócpontja. Tízmilliók kemény munkájának, rabszolgamód véghez vitt erőfeszítésének jutányos eredménye mínusz 2 billió dollár nettó vagyon. Gratula érte.
Maradjunk továbbra is a sivatagok világában, ám orientálódjunk egy kicsit délre.
A COVID-karantén óta Afrika országaiban összesen 8 katonai diktatúra formálódott, holott 2019-re sikerült a legutolsó hasonszőrű állam-berendezkedést is felszámolni.
A nagy bábeli zűrzavar hatására Afrika egyes országainak – roppant lassú, nehézkes, gondokkal teli, de azért mégiscsak ígéretes – fejlődése rükvercbe kapcsolt. Kiváltképp súlyos a helyzet a kínai hiteleknek és kivezényelt munkásoknak hála megvalósult “Egy övezet, egy út” kezdeményezés keretében épített infrastruktúrák tekintetében. Mint kiderült, új építésű vasutak és autópályák ide vagy oda, ezek a nagy építkezések voltaképpen egyáltalán nem növelték meg a helyi lakosságok életszínvonalát, sem azok foglalkoztatási perspektíváit.
A probléma gyökéroka az általam már többször hangoztatott nagy igazságokban keresendő. A nyugati világban az embereknek elsősorban nem a maguk komfortjának biztosítása végett van autójuk, okostelefonjuk, internet-előfizetésük, bankszámlájuk, ingázgatnak ide-oda hatvan kilométereket, hanem hogy a rendszer által rájuk oktrojált függőségeket a maguk személyes autonómiájának és lelkének sutba vetése mentén abszolválják.
Afrika országaiban, hol sem ingázást megkövetelő gyáregységek, sem komoly informatikai központok, sem nagyvárosi tömegeket foglalkoztató vállalkozók nincsenek, egész egyszerűen nem bizonyul rentábilisnak méregdrága karbantartást igénylő infrastruktúra üzemeltetése, mert zombiként hömpölygő tömegek hiányában csak a rokonságot hébe-hóba látogató meg valamely véletlenszerű célállomásra eljutni szándékozó személyek szállnak buszra vagy vonatra, kik minden fejlett országban az utazó közönség abszolút kisebbségét alkotják.
A rendszerfüggőség és a fejlett infrastruktúra tehát kéz a kézben jár, nem lehet csak úgy leválasztani egyiket a másikról.
A harmadik világbeli országok másik nagy érdekessége, hogy a túlnépesedés végett igyekeznek az államhatalmak áthelyezni a fővárosukat egy lehetőleg néptelen helyszínre, ahol a nulláról felhúzván a szükséges infrastruktúrát szépen betelepítik az államigazgatást támogató csinovnyikhad mellett a túlterhelt metropoliszok népének egy szeletét is.
Egy probléma van csupán: ezek a gyakorlatilag megszámlálhatatlan munkaidőt hiábavalóan felemésztő megalomán projektek rendre kudarcot vallanak eredeti céljuk abszolválásában.
Dél-Koreában az elviselhetetlenül túlnépesedett Szöultól délre, a semmi közepére építtette fel a hatalom a kormányzat új helyszínéül szolgáló Sejong városát. Oly lángésszel és zseniális előrelátással emelték fel földi isteneink a koreai polgárság újdonsült lakhelyét, hogy az azóta is szellemvárosként tengeti nyomorúságos létét. A probléma oka, hogy a tisztelt várostervezők elfelejtettek számolni az alapvető lakossági szükségletekkel, pl. tömegközlekedés bevezetésével, így az egymás hegyére-hátára hordott betontömeg gyakorlatilag alkalmatlannak bizonyul emberélet befogadása számára.
Brazíliában Rio de Janeiro-ból szorult ki az államhatalom, kik az ország belsejében húztak fel új kormányzati központot Brazíliaváros néven. Mivel az új főváros Riótól és Sao Paolo-tól egyaránt sokszáz kilométerre fekszik, élő embert nem tudnak találni, akik hajlandóak lennének a gördülékeny államigazgatást gáláns juttatások mentén szavatolni.
Az ostoba karhatalmi megalománia legékesebb példája viszont a mianmari Nepjida városa. Itt a 2021 óta újból regnáló katonai diktatúra annak rövid ideig tartó elüldözése előtt a dzsungel legmélyebb bugyrában húzott fel egy húszsávos autópálya-körgyűrűvel tarkított fővárost.
Bizonyságául annak, hogy a tekintélyes ranggal egyáltalán nem jár együtt annak megfelelő nagyságot jelképező ész hozománya, a 4 milliárd dollárból felhúzott mesterséges gigaváros nyolcszor terebélyesebb Londonnál – és nyolcszor kevesebben is lakják. Alig egymillió jobb sorsra érdemes szerencsétlent volt képes a junta a maga vonzáskörzetébe rendelni, hogy lakjanak a dzsungel legmélyén, pedig Nepjida már csak méreténél fogva is legalább ötmillió dolgos kéz bevetését igényelné annak tökéletes karbantartásához.
Ráadásul a komplett várost pezsgő turisztikai célpontnak szánták. Reptere többmillió vendég fogadására alkalmas, miközben naponta alig párszázan szállnak alá a buddhista pokolba, a vendéglátó üzletekben pedig a gyakorlatilag zéró forgalom ellenére is több tucat alkalmazott lesi a kedves vendég kívánságait. Ily dicsőséges világot szállít nekünk a munka társadalma.
Indonézia Mianmarnál is szerencsétlenebb helyzetben vergődik. Itt az egyre elviselhetetlenebb módon túlnépesedett Jakarta (és a komplett Jáva-sziget) tehermentesítésére az indonéz kormány a roppant gyéren lakott, viszont mértanilag az ország középpontjához közelebb eső Szumátra szigetét szemelte ki egy teljesen nulláról felhúzandó, újdonsült főváros megalapítására.
A projekt immár egy évtizednél is régebb óta húzódik, miközben eredetileg tervezett költségvetésének már most a sokszorosát emésztette fel. Az indonéz kormány a szükséges tőkefedezet alig 20%-ával bír, a maradék összeget különféle piaci tőkealapokból és banki kölcsönökből kénytelen fedezni.
Nusantara városának felhúzása ráadásul roppant sürgető a kormány számára: Jakarta folyamatos süllyedésben van, és néhány évtized leforgása alatt a nyüzsgő nagyváros egészét elnyeli a tenger. Ám addig is heveny áradások és gátszakadások tömkelege teszi Jakarta városát alig néhány éven belül lakhatatlanná.
Ez azt jelenti, hogy 25 millió ember életben maradása gyakorlatilag száz százalékban a globális tőke nagyvonalúságától függ. Mindannyian jól tudjuk, mit jelent mindez a valóság talaján: béke szegény szerencsétlenek poraira.
További érdekességek a nagyvilágból:
Amerikában ezrével zárnak be a vendéglátó helyiségek, mert a COVID-lezárások időszakában keletkezett tetemes veszteségek halálos csapást mértek a szektorra. Csak mostanra válik igazán nyilvánvalóvá, mekkora pusztítást vittek véghez a rendszerben a kötelezően betartandó karhatalmi rendelkezések.
Az amerikai kisvárosokban immár az egydolláros üzletek és gyorsétterem-láncok is tömegével helyezik lakat alá helyiségeiket, mely folyamatra az amerikai gazdaság történelmében soha nem volt példa.
Kubában a komplett bankrendszer összeomlott, az emberek a keserves és kemény munkájuk által kuporgatott utolsó fillérnyi megtakarításukat is elvesztették. Mindez igencsak radikális intő lecke a kemény munka kultuszának fanatikus hívei részére.
Egy másik állam, Laosz a totális csőd felé zakatol. Az állítólagosan kommunista berendezkedésű ország nyilvánvaló kizárólagos szervezési elve a munka társadalmának istenítése, megérdemelten sorakoznak hát fel a többi legatyásodó dolgozó nemzet mögé.
Németországban továbbra is hanyatlóban van az ipari termelés volumene: legfrissebb jelentések szerint 2024 májusában az előző hónaphoz viszonyítva 1,6%-kal, a tavalyi év azonos időszakához képest 8,6%-ot zuhant az ipar teljesítménye.
Szintén Németországból érkezett a sokkoló hír, hogy a “lusta, munkakerülő” fiatalság megnevelésére a hatalom a kötelező katonai szolgálat visszaállítása mellett a rabszolgaság bevezetését is fontolgatja. Az SPD tervei szerint kötelező érvényű, ámde fizetetlen szociális munka lehetne a jussa a középiskolai tanulmányait frissen befejező diákságnak.
Fejezzük be szeánszunkat kis hazánkkal, ahol a Kárpát-Medence géniusza az ország akkugyárakkal való teleokádása által igyekszik rabláncra verni a népességet – csakhogy az elektromos autókra, vele az akkukra való kereslet folyamatos hanyatlást mutat, így a biztos anyagi csődöt jelképező bukás mellett még annak terhét is szegény kis országunknak kell viselnie, hogy a nyugat mellett immár a kelet is gyakorlatilag bárki által ingyen teleszórható hulladéklerakót farag belőlünk.