Ugyan nem új keletű, mégis napjainkban abszolút zenitjét élő irányzat az élethosszig tartó tanulás doktrínája. Mivel a rendszer soha nem öncélból dobálózik a maga ideológiai diktátumaival, érdemes kicsit részletesebben körbejárni, mit is értünk a rendszer szerint konstans tanulásnak, illetve mi nevezett kívánalom vékonyka ideológiai máza mögött ténylegesen megbúvó hátsó szándék? Lássuk hát!
Hajdanán ugye a szakmáknak, szakmaiságnak komoly becsületük volt, olyannyira, hogy egy szülő kifejezetten büszkén s legtöbbször ellentmondást nem tűrően oktrojálta rá mestersége hagyományait az utódokra.
E berögzült szokás felbomlása igazából már a hajózás korának kezdetekor (XV. század) megindult, ám a legeldugottabb s további hosszú évszázadokon át feudalisztikus függőségben tengődő falusi népséghez csak a radikális politikai mozgalmak XX. század kezdetével induló felfutásakor érkezett el igazán a változás szele.
A nagy világégések alkalmával, továbbá az azokat követő évtizedekben kifejezett céljává vált a hatalomnak, hogy egy ország területén belül szétszórt földművelő, roppant szerény életet élő, ám jobbára független parasztságot manipuláció vagy olykor nyílt erőszak által bekényszerítse a hatalom és vadkapitalisták által kontrollált ipar rabigájába.
Az 1930-as évekbeli ukrán anarcho-kommunizmus Sztálin általi szétverése, majd holodomor előidézése azért következett be, mert a parasztságot erőszakkal kényszerítették a saját terményeikről való lemondásra a nagyvárosi ipartelepek munkásságának javára. A városi dolgozó iparmunkás réteg ugyanis nyilván nem önellátó volt, hanem nehézgépeket és tankokat gyártott sorozatban az ipari társadalom nyikorgó gépezetének mozgásban tartására.
Ugyanez volt a szitu pepitában a magyar padlássöprésekkel: a vidéki parasztságtól el kellett venni a fél disznajukat, valamint felhalmozott gabonájukat, mert a pesti ipari munkásság éhezett.
A téeszesítés és kolhozosítás végérvényesen lakatot vert a szabad és független parasztság koporsójára. Innentől fogva nem magukért, hanem a rendszer táplálásáért és a nem mezőgazdasági tevékenységet végzők ellátásáért voltak kénytelenek dolgozni a földművesek. E folyamat nyilvánvalóan a termelékenység, ezáltal a gépi földművelés és a munkaidő radikális felfutását követelte meg.
Ne higgye senki, hogy nyugaton különb volt a helyzet. Ott csupán a rendszerkényszerek kompozíciója öltött hangyányit más jelleget, a lényeg ugyanaz volt. Az Egyesült Államok Közép és Dél-Amerika farmereit kényszerítette olcsó termények exportálására gazdasági gyarmatosításaival. Ennek nyomán hívjuk ezen országokat a mai napig banánköztársaságoknak. Nyugat-Európa pedig a névleg felszabadult afrikai gyarmatai mezőgazdasági kifosztásával szavatolta a nép ellátmányát fillérekből előállított alapvető szükségletekkel.
A folyamatok célja volt tehát a javarészt mezőgazdaságból élő nemzetek erőszakos áttranszformálása iparnemzetekké, továbbá a parasztság önellátó és ezért kereskedelemre nem kényszerülő rétegeinek bevonása a rendszer rabigája alá, amely által így már nem maguknak, hanem a hatalomnak termeltek, mely aztán a maga érdekei mentén elvégezte az előállított cikkek szétosztását.
E szisztéma nem maradt fenn túl sokáig: az 1920-as éveket tekinthetjük az erőszakkal felfuttatott iparosítás origójának, s a 80-as évekre már le is csengett ez a hullám. Ennek miértjét bonyolult egyetlen cikkben elmagyarázni, mindenesetre leginkább a Marx által jósolt “csökkenő profitráta tendenciája” okolható legnagyobb biztonsággal az ipari társadalmak hanyatlásáért.
Míg a nyugat ismét átalakult, immár ipari társadalomból finánctőke vezérelte globalizmussá (lásd deindusztrializáció), a vasfüggöny túloldalán folytatódott az ipari gazdaság erőltetése annak 1989-es totális összeomlásáig.
Ebben az évtizedben szellemi téren már megkezdődött a transzformáció a vadkapitalizmus bevezetésére, melyet idehaza felülről, más KGST országokban a hirtelen bekövetkezett összeomlás végett alulról vitték véghez.
A vasfüggöny összeomlását követően semmiből újjáépítkező nemzetek (kiváltképp a balti államok, Lengyelország, Románia és Ukrajna), a rendszerváltás első évtizedének mélyszegénységbe süllyedt áldozatai lettek, míg a felülről irányított átalakuláson átesők (Magyarország, Csehszlovákia, NDK) hamar felcsatlakozhattak a nyugathoz. Egyedi sorsot jártak be a széteső államszerveződések (Jugoszlávia és Szovjetunió), melyek két szék közé szorulván a 90-es évek második felére omlottak össze totálisan, amikorra már a lesajnált csóringer országok túllendültek a rendszerváltás gazdaságpusztulását követő sokkon.
Miért jártak kezdetben sikerrel az elitváltást levezénylő országok, és hogyan tarthatták meg később is előkelő fejlődési ívüket a 2000-es évek második felétől fogva lesüllyedő Magyarország kivételével?
A 80-as években kezdett felfutni az addig bizony (kiváltképp ’56 miatt) messzemenőkig lenézett egyetemi képzések nimbusza. Az innen kikerült friss diplomásuk – élükön a 80-as évek során a bölcsészekkel, majd a 90-es években a jogászokkal – tudásában és szakértelmében a komplett ország népe messze menőkig megbízott. Kiváltképp a pártfunkcionárius elittel való összevetésben állták a sarat, akik olykor analfabéta vagy nyolc általánost sem elvégzett káderekként kerültek az állami vállalatok élére.
Megteremtődött tehát egyfajta előkelő nimbusza a munkavégzés és tapasztalat mellőzésével végzett információmagolásnak. Az emberek – kiváltképp a fogyatékos pártkáderek ostoba döntéshozatalaival összehasonlítván – roppant vonzónak látták ezeket a friss diplomás, változás és modernizáció erőteljes igényével fellépő fiatal generációkat.
A 80-as évektől egészen a 2008-as válságig megteremtődött egyfajta interregnum, mely tömören úgy jellemezhető, hogy az ellenőrizhetetlen, tehát a valóság által visszaigazolhatatlan tudás, pontosabban annak képzete felülbírálta a konkrét tapasztalati úton elsajátítható tanulási folyamatot. A szakmaiság és évtizedeken át változatlan irányítási módszertanok ideje leáldozott. Immár kifejezetten azok léphettek előkelő pártpozícióba, továbbá felfelé a vállalati ranglétrán, akik magukkal hozták az aktuális menedzsment-folyamatok korszerűsítésének és hatékonyság-növelésének ötleteit.
Ez a mintegy két évtizedes menedzseri szabadosság a lakosság totális legatyásítását hozta magával, mivel a neoliberális doktrína jegyében a gazdasági kánaánt nem a teljes foglalkoztatás, hanem a termelékenység növelése és vele párhuzamban az infláció kordában tartása hozhatja el.
Egy ilyesféle gazdaságmodellel igazából nem volna semmi komoly probléma – amennyiben az embereknek szabad és önellátó személyekként lehetőségük volna a központilag diktált foglalkoztatás (hivatalos munkaviszony) mellőzésére. Csakhogy ennek lehetőségét hetven évvel korábban kirugdalták a lakosság alól, förtelmes erőszakkal.
Tehát az emberek totális függésbe kerültek a rendszertől, a rendszer viszont a maga kénye-kedve mentén osztogatott csak megélhetést lehetővé tevő pozíciókat az emberek részére, mert a hatékonyság jegyében kizárólag a “legjobban teljesítők” számítanak foglalkoztathatónak. A teljesítmény fokmércéi az idők során egyre szubjektívebbekké váltak, s eme megállapítással meg is érkeztünk a 2010-es évekbe. Innentől kezdett igazán teret nyerni magának az élethosszig tartó tanulás-fejlődés doktrínája, egyfajta reakcióként a 2008-as összeomlást előidéző, továbbra is viszonylag rigid hatalmi hierarchiára.
A következő a probléma: a 80-as években tapasztalt enyhülés alkalmával proletár-paraszti származású fiatalok garmadája válhatott első generációs értelmiségivé, kik egyben egy komplett rendszerváltást is levezényelhettek. A 90-es éveket széltében-hosszában átszövő gazdasági anarchia olyan lehetőségeket adott a kezükbe, melyek által egyrészt potom pénzen felmarkolhatták a hamvába holt “szocialista” Magyarország termelő üzemegységeit, másrészt letépkedhették ama alacsonyan csüngő gyümölcsöket, mely gazdasági lehetőségek olcsón, viszont nagy megtérüléssel kecsegtető kiaknázást tettek lehetővé.
Jól látható a folyamat hátulütője: a nagy szabadrablást követően elfogynak az alacsonyan függő gyümölcsök, s a következő generáció értelmiségijei, ötletteli vállalkozói, innovatív és kreatív alkotói többé nem tudnak ezen az önálló vállalkozói pályán önerőből elindulni. Sokszorosára növekedik a szükséges kezdőtőke mértéke, a már kiépült és polipként gazdaság fölé terebélyesedő nagy halak felzabálják az éppen csak induló kicsiket, “visszautasíthatatlan üzleti ajánlatot” nyújtván nekik a kedvezményes felvásárlásra, vagy azonnali tönkretételükre.
A rendszer korrumpálódását és pusztulását kísérő folyamatok utolérik az ennek fenntartására kényszerített társadalmat is. A XXI. század fiatalsága kiszolgáltatott bér -és adósrabszolgája lett az alacsonyan csüngő gyümölcsöket leszakító, és minden komolyabb erőfeszítés nélkül betölthető pozíciót kisajátító boomer nemzedéknek.
Immár ott tartunk, hogy a világgazdaságot leuraló pszichopata elitek kezdik visszarugdalni a modern fiatalságot a feudalizmus korából ismert rigid mesterségek felé. Hirtelen a szakmunka propagandája meg a csőszerelés becsülete lett minden propagandamédia kardélre hányt üzenetévé.
Innen válik érdekessé a sztori, és lépünk be végleg a 2020-as évek tanulás-diktátumának érájába.
A jelenséget, mely által a berendezkedett és pozícióikat megszilárdító elitek kirugdossák a maguk köréből a felkapaszkodni igyekvő következő generációs értelmiségieket és gondolkodókat, jól ismeri a gazdasági és szociológiai szleng egyaránt. Úgy hívják ezt, hogy túltermelődés elitekből.
Amikor e folyamat aktiválódik, vagyis az elérhető diplomás politikai, menedzsment és egyéb irányítói pozíciók mind betöltésre kerülnek, azok betöltőinek nyugdíjba vonulása vagy kihalása még jó ideig nem szavatolható, a folyamatok következményeképp a rendszerbe hajdanán frissességet, korszerűséget, innovációt, újfajta gondolkodást bevinni képes emberállomány utódnemzedéke kirugdosásra kerül az elit köréből, vissza a kizsákmányolt proletariátusba, mely réteget immár a modern idők kívánalmainak megfelelően prekariátusnak hívják.
A folytatólagos elitcsere meggátlásával párhuzamban a rendszer egyben visszaszilárdul korábban megszokott állapotába, a függőségi viszonyok állandósulnak, és a viszonylag mozgalmas időszakokat a pangás, már ha nem a hanyatlás és leépülés érája kíséri. Mint az írástudatlan kommunista pártkádereknél.
Ennél a pontnál az élethosszig tartó tanulás több dimenzióból is nyerő követelmény az elit körében, nyilván nem saját magukkal, hanem az irányításuk alá tartozó peonokkal szemben.
Először is, nyilvánvaló ténnyé vált az utóbbi évtizedek során, hogy immár a diploma sem jelképez semminemű komolyan vehető előnyt a jövendőbeli “karrierút” szempontjából. Egy tavalyi tusványosi előadáson már azt pedzegették, hogy
a diploma immár belépőt sem jelent az álláspiacra.
A diploma nimbuszának erodálódását a tömeges felsőoktatás elburjánzására hárítják, pedig a valós ok az elitek pozíciójának erőszakos védelme.
Az elitbe kerülés jolly jokerét pedig minden évtizedben más szakmány abszolválása biztosította. Az 1980-as években még a szabadgondolkodó bölcsészek számítottak az értelmiség csúcsának, akármilyen abszurdnak is hangzik napjainkban e kitétel.
Miután kigördült a megfelelő számú pozíció betöltésére hivatott diplomás had, hirtelen lehanyatlott e képzések nimbusza, s átvették helyüket a 90-es évek derekán a jogászok. A korszakra jellemző temérdek vállalatalapítás, nemzetközi kereskedelmi megállapodás és belföldi perlekedés végett bizony nagy szükség is mutatkozott e szakmány űzőire, kik alkalomadtán egészen hihetetlen javadalmazásokat tehettek zsebre (emlékszik még valaki a Tocsik-ügyre?).
Miután az ő létszámuk is feltöltésre került, hirtelen máris büfé-ruhatárosoknak gúnyolták a 2000-es évektől fogva jogi pályát fontolgatókat, így újabb pálfordulás következett be. A 2000-es években a vállalati PR, valamint a fokozott szolgáltatás-értékesítési kényszer nyomán a kommunikáció és kereskedelem szakosok örvendhettek nagy becsnek, mígnem őket is a mekis bölcsészek sorsára juttatván a 2010-es években az informatikusokat és mérnököket tették meg a munkaerőpiac újonnan piedesztálra emelt sztárjaivá, karöltve a turizmus-vendéglátás kérészéletű felfutásával.
Ennél a pontnál fordult elő első ízben, hogy rendre nem sikerült a rendszer követelményeinek megfelelő számú szolgahadat kiejteni az intézmények kapuin. köszönhető mindez egyrészről nevezett szakok abszolválhatatlanságának, másrészről a refeudalizáció előkészítéseképp egyre feljebb srófolt tandíjaknak és hallgatói röghöz kötéseknek, harmadrészről az értelmiségi kreativitás immár tökéletesen nyilvánvaló irtásának. Merthogy az alapból jobbára kreatív pályát befutni kívánó fiatal informatikusokat immár nyilvánvalóan és kizárólag a munkaerőpiaci perspektívákkal igyekeztek csigázni. Egyáltalán nem köntörfalazott a rendszer ama tekintetben, hogy a digitális rabszolgaság szisztémáját előkészítő, majd azt megvalósító szakmunkásokat akarnak az intézmények kapuin kislattyogva látni, nem pedig egyedi ötleteket felvonultató webprogramozókat, játékkészítőket, szoftverfejlesztőket.
Semmi más nem is maradt talonban a hatalom részére, mint a potenciális fizetéssel megkísérelni felcsigázni a jövő informatikus nemzedékét, merthogy nyilvánvalóan az önálló és független vállalkozásnak, saját termékek bevezetésének immár a puszta lehetőségével sem kecsegtették többé a peonhadat.
A 2020-as években a programozók leselejtezésére érkezett el az idő. E törekvésnek megfelelően beszántják a temérdek ostoba rendszercsicska által agyonajnározott programozó-akadémiákat, melyek meddő és gyümölcstelen képzéseinek elsajátítását követően a palira vert jobbágysereg akár milliós adósságokkal megterhelvén csúszhat-mászhat az őket szarba sem vevő munkaerőpiacra.
Az ültetvényre sikeresen bejutott részüket a mesterséges intelligencia betörésével fenyegetik folyamatosan, melyek feleslegessé tévén a beltéri csúszdát, párnázott pihenőszobát és ingyen Starbucks kávét kívánó programozókat töredék áron szállítják a technokrata elit informatikai infrastruktúráját fenntartani és frissíteni képes komplex programsorokat.
Innentől viszont újfent érdekessé válik a sztori. Láthatjuk hát, hogy a menedzseri és karhatalmi elit kiveti a maga köréből a változás csíráját hordozni képes egyéneket, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy saját maga nem rendelkezik többé ötletekkel az uradalma stabil és tartós bebiztosítására. Az emberek egyre elégedetlenebbek a rendszerrel, a fiatalok pedig merő nihilizmusukban nem is törekednek többé az eleve nem létező karrierlétra megmászására.
Ha nem következik be valami változás sürgősen, az összeomlás menthetetlenül elsöpri az uralkodó osztályt. Itt csatlakozik végre be a képbe a lifelong learning doktrínája.
Egy független értelmiségi vagy vállalkozó legfőbb jellemzője, hogy vagy saját ötleteinek megvalósítására törekszik, s ennek rendeli alá tevékenységét, vagy alkalmazottként a szellemi leépülés, kiégés válik sorsútjává, miközben kreatív késztetéseit elfojtja a rendszer. Napjaink kapitalizmusára jellemző szellemi pangás avégett következett be, mert jól tudják a rendszeráldozatok: semmilyen ötletüket nem prezentálhatják a közönség elé vagy vezethetnek be valós hatékonyságnövelő módozatokat, mert ezek gyümölcsét a főnökség önkényesen kisajátítja, a kreatívkodó paraszt meg talán meg sem éri ötlete megvalósulását, hiszen azért a babért szintén a parazita menedzsment aratja le.
Ha a vállalat teljesítményét növeled ötleteiddel, rögvest vagy a hatékonyság-növekedést negáló újabb terheket vetnek rád hálaképp, vagy kirúgják a fél csapatot, vele esetleg téged is, mert feleslegessé váltok, hiszen ugyanazon feladat immár kisebb létszámmal is könnyedén abszolválható.
A mostani feudalisztikus elit dilemmája tehát megtartani az előkelő pozíciókból eredő mindennemű jogosultságot, közben rákényszeríteni az alattuk vergődő szolganépséget a rendszer további regnumát szavatoló ötletek, képességek és tudás alanyi jogú beszolgáltatására, melyeket aztán kisajátítván az elit mellét verdesvén hirdetheti önnön nagyszerűségét.
A probléma csupán, hogy miután temérdek alkalommal megégette már magát, egyedi, kreatív vagy észszerű ötleteit a szolgahad immár nem mondja el, inkább magában tartja és elhallgatja. Sokukat már saját baráti-családi és közege is kiröhög hallgatagsága végett, de az utóbbi időkben a vállalati ötletrablás, majd azok eredményeinek kisajátítása késztet legtöbbeket a hallgatásra. Tudják, ha elmondják mit szeretnének, azzal máris valakit milliárdossá tesznek, akik garantáltan nem ők maguk lesznek.
Kezd hát kicsúszni az elit kontrollja alól ama tudás és értelem, mely napjaink durván komplex vállalatai hatékony működtetéséhez feltétlen szükséges.
Az élethosszig tartó tanulás erőltetése pontosan e folyamat visszafordítására irányul. Az ember legyen kénytelen a maga részéről soha a büdös életben meg nem térülő információtengert bemagolni, majd az ennek nyomán keletkező tudás -és ötlethalmokat alanyi jogon beszolgáltatni a rendszer részére – önálló tőke abszolválásának lehetősége híján kizárólag szolgaként, nem pedig független gondolkodóként.
A meddő és lélekgyilkos tanulás erőltetése révén szavatolható a megfáradt elme tartós röghöz kötése, amely által az ember kénytelen a rendszer követelményein kívül eső, viszont az igazság felismerését, akár a szabadság elnyerését lehetővé tevő ismereteket sutba dobni, helyükbe a munkaerőpiac megkövetelte hasznavehetetlen ostobaságokat elsajátítani.
Az élethosszig tartó tanulás nem egyéb, mint az elnyomás és rabszolgásítás eleddig elitet érintő költségeinek ráoktrojálása a köznépre, az életről való lemondás kikényszerítése. Ha a nagy okosok szerint életem során “akár 5-6 különböző karrierutat bejárhatok“, miközben ezek mindegyike külön többmilliós tandíjat és sokezer órát elrabló tanulást-képzést követel, mindez azt jelenti, hogy tartósan veszteséges és soha meg nem térülő erőfeszítések meghozatalára vagyok kényszerítve a rendszer által.
Tehát a folyamatos “tanulás” nem egyéb, mint az általam már többször említett, negatív cashflow melletti működésre kényszerítés a szellemi színtéren.
Óriási fejfájást jelent napjainkban a hatalomnak, hogy egyre többen olvasnak szemeket felnyitó és igazságra rádöbbentő tartalmakat, melyeknek hála többé nem képesek ugyanolyan szolgai hűséggel tekinteni a rendszerre, mint régen.
Ennek elkerülésére egyetlen módszerrel képes védekezni a rendszer, s ez ugyanaz, mint a tüntetések és lázongások elfojtása érdekében a heti hatvanórás rabszolgamunkákra való kényszergetésünkkel tette: oly mértékben le kell terhelni az elmét, hogy az soha a büdös életben ne legyen képes kilátni a rendszer által erőszakolt meddő információtengeren túlra.
Annyi tanulnivalója legyen az embernek, hogy amennyiben a lélekgyilkos, monoton vizsgahegyek és a rendszerszolgaság kívánalmait szavatoló szakmányok abszolválása helyett mondjuk a rendszer tényleges működési módját leleplező irományok olvasgatására, vagy a hatalom hazudozásainak alapos feltárására vetemedne, akkor egyetlen lehetséges fizetsége felelőtlen akciójáért az éhhalál legyen.
Így nyilván nem olyan dolgokat fogsz megtanulni, melyek a magad életminőségét nagy mértékben javíthatnák, neadjisten felszabadulást nyerhetnél a központi doktrináció alól. Épp ellenkezője: kizárólag olyan tudás birtokosa lehess, amelyek a te következő havi albérleted fenntartását szavatolják, szellemi teljesítményed totális kirabolhatósága által.
A lifelong learning doktrínája tehát az ember munkaerejének kizsákmányolását követően most a szellemi kifosztásunkra hivatott módozatát képezi a kapitalista gépezet olajozásának.
Mielőtt a konklúzióra térnénk, elemezzük egy lifelong learning-et ajnározó cikk ostobaságait:
A lifelong learning egy folyamatos és önkéntes tanulási tevékenység a személyes vagy szakmai ismeretek és készségek fejlesztése céljából. Lehet formális (pl. e-learning kurzus) vagy informális (pl. grillpartin megtanulunk tüzet rakni), és végigkíséri az életünket.
Ugye itt rögvest egy skizofrén dichotómiára jutunk, mert a tanulási folyamat vagy önkéntes, de akkor a magam érdeklődése dönt a tanulási folyamat irányáról, s nem pedig a munkaerőpiac igényei, vagy a munkaerőpiac megkövetelt igényeihez igazítom a tanulás folyamatát, s akkor az nyilvánvalóan nem lehet önkéntes.
Továbbá, hogyan befolyásolja a grillpartin való tűzcsiholás az én munkaerőpiaci esélyeimet?
Az élethosszig tartó tanulás rendkívül hatékony lehet mind a rutinszerű, mind az előre nem látható változások kezelésében.
Ez úgy ahogy van, nem igaz. Inkább paralízis előidézésére nyújt segítő kezet. Gyakorlatilag majdhogynem mindenki ismeri már a mondást, hogy a hülyék mindenben magabiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.
A valóságban ennél is tragikusabb a helyzet: ha megtanulok valamit, akár egy munkafolyamat lehető leghatékonyabb végzési módját, de a munkáltatóm ezt nem akarja elfogadni vagy egy teljesen más folyamatra kötelez, lehetek én akármilyen okos, lehet igazam, hozhatnék felfrissülést a vállalat életébe és teljesítményébe, vagy szépen visszarugdosnak a maguk munkamódozatai keltette posványba erőszakkal, vagy kirúgnak, mint a huzat.
Munkahelyen nem létezik kreatív munkavégzés, hanem az “aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” doktrína érvényesül. A tanulás valós alkalmazási lehetőség nélkül csak depressziót és skizofréniát idéz elő az elme radikális leterhelésével.
Akad rosszabb annál, ha nem tudom, hogyan szolgálhatnám jobban a vállalat kívánalmait: ha pontosan tudom, és mégis megakadályozzák azt számomra. Akad pusztítóbb a butaságnál, ha hosszú éveket vagyok kénytelen életemből áldozni olyan halálosan tömény információhalom bemagolására, melyeket aztán semmiképp nem hasznosíthatok a magam javára gyakorlatilag sehol.
Minden alkalommal, amikor megnézünk egy YouTube-videót, hogy hogyan készítsünk el egy ételt vagy rakjunk össze egy bútort, az élethosszig tartó tanulás egy formáját gyakoroljuk. De könyvek és cikkek olvasása, podcastek hallgatása, új készségek gyakorlása vagy új nyelv tanulása is lehetnek elemei az élethosszig tartó tanulásnak.
Na ez meg aztán a totál baromság csimbrasszója. Meddő információtenger nézegetése azok tényleges kipróbálása vagy gyakorlatba ültetése nélkül nem különb a szellemi maszturbációnál. Hiába néz meg valaki havi szinten ezernyi YouTube-videót, amennyiben azt nyilvánvaló kikapcsolódási célzattal teszi, az elhangzó információk soha nem fogannak meg az elméjében, hanem csakhamar elfelejtődnek, majd visszatér a régi rutin. Valós tanulás csak koncentráció által lehetséges, és szükséges annak gyakorlati alkalmazása a fejlődés érdekében.
Az elme teletömködése meddő, értelmetlen és hasznosíthatatlan információkkal egyebet nem keletkeztet, mint lelki nyomort.
Amennyiben így lehúzom a lifelong learning ócska diktátumát, nyilván illendő valami alternatívát, vagy legalább nevezett doktrína módosítására irányuló javaslatokat tennem, így hát álljon alább zárásként néhány egyszerű, könnyedén abszolválható ötlet.
Félreértés ne essék, önmagában véve a tudás egyáltalán nem negatív dolog. Viszont kétféle tudás létezik: felszabadító (spirituális), és leláncoló (szakmai). Mi volna hát jó a harsogva propagált lifelong learning helyett?
– Célzott tanulás, de személyes érdeklődésnek megfelelően.
A “munkaerőpiac” követelményeinek kifürkészése helyett igyekezz inkább a magad érdeklődéséhez és képességeihez passzoló dolgokat megtanulni.
Azért kifejezetten fontos ezt hangsúlyozni, mert láthattuk a diplomás képzések példájából, hogy a rendszer kielégítésére vagy jó fizetés abszolválására tett törekvések végül mindig elbuknak. Mire befuthatnád a vágyott “karriert” a kizárólag munkaerőpiaci követelmények nyomán választott szakmányoddal, máris kínálhatod a kóla mellé a sült krumplit a mekiben. Miközben ketyeg a sokmilliós diákhitel.
Ne foglalkozz hát a munkaerőpiaccal meg a szüleid, rokonaid hörgéseivel, lehetőleg már kamasz korodtól fogj neki olyan dolgok megtanulásának (akár az iskolai előmenetel rovására), melyek iránt tényleg érdeklődsz. Ha függsz a munkaerőpiactól, soha nem lehet belőled önálló és boldog ember, máskülönben nyilván szintén megvan az esély a kudarcra, de legalább nem küszködsz majd öngyilkossági vágyakkal, miután kiderül, hogy hiábavalóan töltöttél el hosszú éveket egy általad utált szakmány elsajátításával, csakhogy valaki hajlandó legyen téged a rabszolgájaként kezelni.
– Kritikus gondolkodás képességének elsajátítása (logika, forrás-elemzés, önálló ellenőrzés)
Ahelyett, hogy roppant lélekgyilkos és felesleges ostobaságok bemagolására fordítanád minden erődet, inkább egyfajta módszertant sajátíts el, mely által akár töménytelen információtenger is hatékonyan redukálható a magad által befogadható és feldolgozható mértékre, melynek célja nem az elme eltömítése, hanem újabb fajta kreatív gondolatok megfoganásának elősegítése.
Ahogy én csinálom, akár több száz oldalas tankönyvek tartalmát is le tudom redukálni 3-4 oldalas brossúrákra, alkalmasint ilyen anyagokból is készülnek zanzásított esszék a Revolife-ra.
Mindez roppant felszínes és nyilvánvalóan magolásra alkalmatlan tanulási módszertan? Valóban az. Csakhogy a kapitalisták által ajnározott mesterséges intelligencia pontosan ugyanígy működik: az adatbázisukba táplált szövegek akár 97%-os tömörítéssel, ennek megfelelően jelentős adatvesztés mentén tárolódnak. Az MI-algoritmusok gyakoriság-statisztikák matematikai elemzésével kísérlik meg a mondataik megalkotását. Megjósolják, melyik szó után mi következik a legnagyobb valószínűséggel, persze evégett gyakran hallucinálgatnak is.
A legtöbb könyv lényegi mondanivalója ugyanígy belefér 3-4 ezer szóba, olykor még kevesebbe. Annyi különbséggel, hogy élő emberként nyilván nem fogsz magad elé értelmetlen mondatokat hallucinálgatni.
– Spiritualitás elsajátítása (kit érdekel a munkaerőpiac?)
A munka doktrínájának szolgálata helyett inkább tanulj a rendszer működéséről, hogy miféle mögöttes vezérelvek mentén igazgatja a hatalom a mi életünket, majd a menetrendszerű depresszióból és nihilizmusból magadat kivakarván belekezdhetsz egy valóban tartalmas és értelmes élet felépítésébe.
Persze jól fontold meg, mire adod a fejed, mert a pirus pirula bekapkodását követően nincs visszaút a munkaerőpiacra. 🙂
Példa az élethosszig tartó tanulásra: Revolife.
Nem keresek vele pénzt, pláne nem javítja a foglalkoztatási esélyeimet. Ha egy munkáltató meglátja, miről írok, egyből feketelistára pakol. Viszont a rabság bebiztosítása helyett a szabadság útjára vezeti az olvasót. Ez az a valódi tudás, amely elől a lifelong learning jegyében el kell zárni az embereket.
