Nem olyan rég még a bakelitlemezek reneszánszát ünnepelhettük, most mégis úgy tűnik, hogy máris megfeneklett a hagyományos analóg médiumok forradalma. A folyamatban a lakosság megélhetési válsága mellett a kiadók is sárosak, kik rendszerint maguk és a lelkes zenerajongók alatt egyaránt vágják a fát.
A 2010-es évek legelejétől egészen 2022-ig oly feltartóztathatatlannak látszó erővel tört fel a vinyl a lemezboltok eladási listáin, hogy 2022-re akadt olyan album, melynek eladásai megelőzték a CD-s kiadás értékesítési mutatóit. Ilyen jelenségre 1987 óta nem volt példa.
Taylor Swift 2022-es “Midnight” c. albuma 600 ezer bakelit-vásárlóra tett szert csak az USA-ban, és még ezt is sikerült felülmúlnia az “1989” c. lemezének újra felvett változatával, ami első ízben ugorta meg az 1 milliós lemezeladást.
Ugyanebben az évben viszont a bakelit-értékesítések üteme satufékezésbe fogott, és a 2012-22 közti szinte exponenciális növekmény stagnálásba váltott. Míg 2021-ben, 12 hónap leforgásán belül csaknem megduplázódott az értékesített bakelitlemezek száma (21,4-ről 41,7 millió példányra), addig 22-ben már nagyban csökkentek is volna a mutatók, amennyiben nem vesszük figyelembe Taylor Swift rendkívül impozáns számait.
Mi történhetett? A karantén sötét korszaka némi magyarázattal szolgál a jelenségre, de nem teljes egészében. Azt várhatta volna a turisztikai és rendezvényipar egyaránt, hogy 2022-ben, a karantén feloldásával minden egy csettintéssel visszatér a rendes kerékvágásba, újból dugig lesznek az üdülőtelepek, ismét 40 perc leforgásán belül kapkodják szét a fesztiválbérleteket, nyugodtan folytatódhat az össznépi hepaj.
Ehhez képest a turizmus néhány marginális kivételtől eltekintve sehol nem állt vissza még 2023-ban sem, a fesztiválok pedig épp keserves agóniájukat vívják szerte a világon. Tehát a bakelitlemezek keresletének összeomlását gyakorlatilag semmilyen mértékben nem magyarázza a “normál kerékvágásba való visszatérés”, amiről egyébként nagy bölcsen megjósoltam, hogy nem is fog megtörténni.
Ted Gioia elemző, műoktató és nagy zenerajongó roppant részletes vizsgálatát tette közé a szemlátomást megállíthatatlan bakelit-reneszánsz villámgyors bukásának, így hát egyéb dolgunk nincs, mit árgus szemekkel figyelni az ő érveit.
Mialatt a klasszikus lemezekre való kereslet robbanásszerű felívelését láthattuk, a kiadók nemhogy jól bealudtak a folyamat láttán, de igyekeztek alátenni neki.
A következő a probléma gyökere (és ez napjainkban minden szórakoztató és kulturális szektort mételyez): a XXI. századi kapitalisták nem akarnak dolgozni, vásárlói igényeket kielégíteni. Nekik derogál újból egy lemezgyárat felavatni, raktárat nyitni, megszervezni a disztribúciót.
Ők a könnyen megszerezhető profitot akarják – akkor is, ha ez alacsonyabb bevétellel jár számukra. Egy album streameléséért filléreket kapnak a kiadók, de az olyan bevétel, amiért nekik maguknak az égvilágon semmit nem kell tenniük. Így is benyelik az összes abszolválható profitot, a bevételhiány következményeit meg egyszerűen lenyomják a művészek torkán, hogy “hát, ilyen ez a zenepiac, nincsen már pénz benne, mit lehet mit tenni”.
Mialatt a rajongók szomjaztak a bakelit-újdonságokra, a kiadók kizárólag a korábban eleve milliós eladású és réges-rég megjelent lemezek újrapréselését vállalták, hiszen ahhoz voltaképp a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Nem készültek viszont újdonságok, a gyártást pedig az alig néhány megmaradt vinyl-üzemből kellett rendelni, így az albumok árszínvonala továbbra is az eget verdeste. Alaposan meglepődhet a kedves olvasó, ha elmondom, hogy a 80-as években kapható vinyl albumok inflációval korrigált árszínvonala fele a CD-ének – holott előállításuk jóval többe került már akkor is!
Szóval a modern, munkakerülőző, élősködőző, neisegyékező kapitalisták gyűlölik a munkát, ehelyett a parazitáskodás stratégiáját választván a katalógus-archívumaikban felhalmozott matuzsálem-slágerekből igyekeznek minden létező fillérnyi bevételt kifacsarni.
Beszédes adat, hogy több mint egy évtizede nem emeltek ki, menedzseltek és futtattak fel a lemezkiadók fiatal és tehetséges előadókat. Kivétel nélkül minden modern slágergyáros (Billie Eilish például, de Taylor Swift-et is ide lehet sorolni) kívülállóként kezdte, aztán mikor jöttek a százmilliós YouTube-megtekintések, akkor megvesztegették őket egy akkora összeggel, aminek jobbára nem tudtak ellenállni.
Másik megdöbbentő tény, hogy a retro slágerek hallgatottsága abszurd módon (több mint háromnegyedes arányban) meghaladja immár az új zenékét, s közben (bocsánat, hogy ezt kell mondanom, de ez a valóság) a nagy öregek együttesei immár többet érnek holtan, mint élve!
Akadtak a COVID-karantén idején olyan tőkekezelők, akik nekikezdtek 70+ éves popsztárok zenei portfólióját abszurd összegekért (100+ millió dollár) felmarkolni, hogy most meg harmadáron legyenek kénytelenek túladni rajtuk. Mert ezek az előadók még életben vannak. Viszont a halott művészek örökösei potom pénzekért ruházzák rá a kiadókra az életművek istápolását, ezért azokat filléres költségek mentén is szárazra lehet facsarni.
Csupán egy a kérdés. Ha halott előadók hozzák a sok pénzt, miközben az ipar megújításának mindennemű forrását elzárták a kiadók, mi lesz itt 5-10 év múlva, amikor ez a roppant magasan tetőző nosztalgiahullám is kezd lejtmenetbe fogni?
Mert ez meg fog történni. Ugyanis a jelenleg 20-60 éves szerzemények népszerűségének oroszlánrészét az adja, hogy ezek az elmúlt egy-másfél évtizedben kerültek fel tömegével YouTube-ra és a streaming szájtokra, ezért a fiatal generációk úgy ismerhették meg az előttük járó generációk zenei ízlésvilágát, hogy ezek a retro muzsikák számukra újdonságként hatottak.
Ha tehát ez a régi-új retrohullám lecseng, mert a minden létező korszak médiaalkotásait tömörítő YouTube-on mindenki megsasolta már a régi korok nagy slágereit, így ezek is unalmassá lesznek, megjelenik az igény megint az újdonságokra, viszont a kiadók az égvilágon semmit nem tudnak prezentálni a friss az ütemekre és melódiákra éhes fülek kielégítésére.
Tehát jól elszúrták ezt a bakelit-forradalmat a kiadók, mert ölükbe pottyant egy olyan (ráadásul az alamizsna kategóriájú streaming-hez képest busás profitrátákkal kecsegtető) lehetőség, melyet lustaságuknál és igénytelenségüknél fogva elszalasztottak. Ami ennél is rosszabb: a degradálódó bevételek kompenzálására a streaming-előfizetések megdrágításával reagáltak, ami – pláne egy megélhetési krízis közepette – egyáltalán nem hordoz magán kisebb kockázatot egy bakelitgyár felhúzásánál, hiszen nem lehet tudni, a fokozatos áremelésekben hol húzódik meg az a szint, amelynél a felhasználók elkezdik tömegesen felmondani az előfizetéseiket. És az online streaming a mai napig masszívan veszteséges e platformok működtetői számára, tehát a nadrágszíj kényszerű meghúzásával párhuzamban bármelyik streaming szájt (ideértve a legnépszerűbb Spotify-t is) csődje egyáltalán nem elképzelhetetlen lehetőség.
