A 10 legszarabb house sláger

Ez a nóta, illetve dallam a legékesebb bizonyítéka annak, mi történik, amikor a homokozóból és világítós-zenés műanyag kacatokból frissen kivakaródzott tinédzser kedélyesen megkerüli a jóízlés kibontakozásához szükséges lépcsőfokokat, és egyből a legmagasztosabb sztárok közé törekszik.

A Tokio Hotel-hez képest eléggé megkésett lett ez az ovidiszkó, de azért nem hiába: az Animals újabb nagy löketett adott az amerikai tinilányok EDM-ért való rajongásának.

Ez a dal méltán pályázik a legalávalóbb popdal-feldolgozás címére. Pedig a régi slágerek satnya elektronikus átiratairól akár külön ezres listát lehetne verbuválni, annyira sok a felhasználható alapanyag. Ezt a tracket a tartalom, forma és prezentáció tökéletes harmóniája teszi méltóvá a megemlítésre. Az elektronikus ütemekkel és szintikkel össze nem illő eredeti Nancy Sinatra vokálhoz passzított minimalista igénytelenség és a legmagasabb dimenziójú ízlésficammal megáldott videoklip a prosztóság egyik legkiválóbb mintapéldájává teszik ezt a tákolmányt.

Ne tévesszen meg senkit a némileg magasabb ütemszám, az ezredforduló környékén fénykorát élő progresszív/euro/pumping house tempója gyakran közelebb feküdt a mai idők hard dance szerzeményeihez.

Ismét egy olyan díszpinttyel állunk szemben, melyben a Shot You Down-hoz hasonlóan a förtelmes igénytelenség a szám minden aspektusában tökéletesen érvényesül, csak itt sikerült még egy fokkal tovább fokozni a gyalázatot: maga a szöveg is annyira nulla, hogy kétségkívül az igénytelen lezüllés egyik magasiskoláját üdvözölhetjük ebben a klipben.

Ezzel a trackkel robbant be valójában a house zene az USA-ban is, és bár ne tette volna. Sokan nem tudják, hogy a három legnagyobb elektronikus zenei műfaj közül kettő – a house és a techno – Amerikában fogant. Még kevesebben vannak tisztában azzal, hogy ennek ellenére az elektronikus zene Amerika mostohagyerekének számított, ahol megvetették, kiközösítették, majd száműzték Európába, ahol trance nevű harmadik testvérével együtt végre tartós otthonra lelt.

A hazatérő tékozló fiú viszont inkább bosszút állt atyája kegyetlenségén, s olyan gyomrost mosott be a nemzetközi elektronikus zene eddigre megtépázott renoméjának, hogy záros időn belül a korábban Britney Spears-t és Spice Girls-t nyakló nélkül ömlesztő országos rádiócsatornák feneketlen óceánjába süllyedt a komplett diszkókultúra. Nagy kár érte.

Ez az a cucc, melyre nagy szerencsésen legalább annyira nem emlékeznek napjaink house-huszárjai, mint amennyire teli torokból üvöltözte mindenki az ezredforduló környékén az éterbe: „GERAPPÁ!”.

A szintén eurohouse-ban rajtoló nevezőnk volt talán az első mémként fertőző house sláger kis hazánkban, mert bár az Eiffel 65 Blue-ja nagyobb népszerűségnek örvendett, annak mókás klipje és angol nyelvtudás hiányában énekelhetetlen szövege legalább megálljt parancsolt a skandálgató proli tömegek számára. Így míg az Eiffel 65 kissé bugyuta slágerére a mai napig kedélyes nosztalgiával emlékezünk, a Gerappa-nak csupán azon 15 perc hírnév jutott, amíg annak mantrázását viccesnek tartotta az öntudatlanul hörgő focidrukker közeg.

Megj.: Hihetetlen, de ennek a tracknek a klipje mindenhonnan eltűnt, csak az Extended Mixet találtam meg a YouTube-on elfogadható minőségben.

Nem lehet teljes a lista Coronita sláger nélkül. Önmagában ez a hungarikum, hogy kötelező minden felhozatalból a legszarabbat kiválasztani és ajnározni, méltóvá tette a megemlítésre.

Eme sehol nem jegyzett 2008-as agymenés pályafutása akkor kezdődött, mikor hasonszőrű társai már retro-válogatások hátsó zugba száműzött zárótrackjeiként szoktak kopni, ugyanis rendkívüli késéssel 2010-ben fedezte fel magának a Coronita közönsége. Akkor viszont annyira, hogy egyből a hazai dance-slágerlisták élére tört.

Csupán két tényezőt tartok kétségesnek ezzel kapcsolatban: először, hogy ez tánczene, másodszor, hogy ez zene. Nem véletlen, hogy a már kizárólag zombulva csápolgatásra és minél erőteljesebb öntudatlanságba szipuzásra berendezkedett kati –és herbálkorszak ezidőtájt indult hódító útjára.

Ugyan a legalávalóbb pop-feldolgozás megtisztelő nagydíját már kiosztottuk, akad itt egy különdíjas nevező, ki ráadásul sikerrel a nevezett aspiráns elébe vágott prosztóságban és alávalóságban.

Akár a Gangnam Style is szerepelhetne eme szent helyen, csakhogy nevezett parodisztikus bohózattal ellentétben ezt az istencsapását teljesen komolyan gondolták alkotói. A 2010 környékén fellövellt, majd szerencsés módon rekord gyorsasággal lehanyatlott gypsy-house korszak letűnő sorsbüntetése ez a minden diszkóban agyonjátszott szemét. Ellentétben a többi hasonszőrű fajtásával, ez a fertőző melódia a mai napig nem képes kitakarítani magát az elménk démonikus emlékeinek tárolására szolgáló poros raktárából.

Varrógép, kávédaráló, centrifuga, kukoricamorzsoló. Ezek azok a megnevezések, melyeket a trackre aggatott Náksiék lelkes közönsége annak hivatalos címe helyett. Létezik ugyan a maga jogán Noise műfaj, mint sajátos módon elmebeteg sátánista művészlelkek alkotóterepe, de ezt a teljes földkerekségen néhány száz rajongót magáénak tudó szubkultúrát tán hiba volt kiexportálni a mainstreambe.

Számomra a legfájóbb pont ennek a számnak a létezése. A Hetedik ugyanis nem pusztán az utolsó Parádé himnusz volt, nem pusztán egy olcsó, prosztó, hergelő politikai üzenetekkel is tarkított igénytelenségi expó, hanem maga az elektronikus zene antikrisztusa. Ez a track önmagában képes volt arra, hogy teljes egészében megsemmisítse az idehaza frissen kibontakozó és korábban aligha elfogadott tánczenei kultúrát.

Minden, ami ezután jött: Vizoviczki egyeduralma és ízlésdiktatúrája, a drogos züllöttség visszatérése a diszkókultúrába többek között a Coronita-afterek révén, a szórakozóhelyek folyamatos erodálódása és közönségvesztése mind ennek a tracknek a következménye. Szégyenteljes gyalázat az a mértéktelen pusztítás, amit Náksi Attila és Brunner Zsolt véghez vitt. Egy éra zárult le ezzel, s a hazai diszkókultúra azóta sem tért magához.

Objektíve leginkább ezt a tracket kiáltanám ki minden idők legrosszabb house tákolmányának, ám a felettébb irritáló, cserébe mindenhol agyonjátszott első helyezettel szemben a Gypsy-nek legalább megvan ama előnye, hogy nem lett belőle mindenhol erőszakosan nyomatott sláger. Ami miatt mégis előkelő helyen végzett a felsorolásban, az a tény, hogy house-buzi ismerőseim oly lelkesen ajnározták a maga idején ezt a nagy semmit, kikiáltván a jövő műfajának, hogy viszonylagos jelentéktelensége ellenére is fontos mérföldkőnek számít az elektronikus zene további pusztulása szempontjából a 2000-es évek második felében.

Ez az a track, ahol az igénytelenség, a prosztóság, az öncélú fostenger-ömlesztés rendszerszintűvé vált, egyszersmind ellökte a komplett elektronikus zenei szcénát a totális lezüllés és megsemmisülés felé.

Létezik ennek a mocsoknak egy jóval populárisabb – dögös csajos – klipje ami ha hiszitek, ha nem, nem az eredeti videoklip, melyet az itthoni Viva TV nyomatott. Azt ugyanis itt láthatjátok. Legalább a bögyös macák látványa megmenthette volna ezt az ipari hulladékot (értékelhettem volna mondjuk nulla pontról egyre), de ilyen véres hányás klip mellett Isten őrizz, hogy megmentsem ezt a nemzettragédiát a végső kárhozattól.

A hazai DJ-k oda-visszaélveztek ettől az okádmánytól, milliónyi hasonszőrű klónja lepte el az étert, nehogy kivesszen véletlen az általa gerjesztett métely, továbbá hatása hosszú éveken át fejtette ki ártalmas tevékenységét a magyar elektronikus zenei szcénára.

Ha valami, hát a Satisfaction méltán kiáltható ki a hazai tánczene hirosimai atombombájának.