Mennyi idejébe és erőfeszítésébe telik a hatalomnak, hogy a lakosság lázadozása esetén a komplett internetet és telefonos hálózatot lekapcsolja? A válasz meglepő!
Napi szinten történik ilyen a nagyvilág országaiban.
A kommunikáció lelövése minden diktatórikus országban a napi rutin részét képezi. Még olyan helyeken is lehetséges az emberek közti gondolatcsere meggátolása, ahol nem is sejtenénk, hogy valaha ilyen előfordulhat.
A Guardian riportja szerint Ukrajnától Mianmarig az internet lekapcsolásának felfutó járványával találkozunk. Csak 2021-ben 182 alkalommal lőtték le a kommunikációs hálózatokat 34 országban. Kiváltképp afrikai és ázsiai tekintély-hatalmak kívánnak élni a lehetőséggel, meglepő módon azonban a viszonylag demokratikusnak mondható India, pláne annak etnikai konfliktusok tarkította Jammu és Kasmir tartománya borult legtöbb alkalommal sötétségbe. Etiópiában és Kazahsztánban a lakossági tüntetések vezettek lezárásokhoz, hogy a hatalom megakadályozza a gyülekezéseket és a hírek kiszivárgását a folyamatosan eszkalálódó katonai elnyomásról.
Napjainkban, az internetfüggőség korában nem kizárólag a Facebookozás lehetőségét veszítjük el egy-egy ilyen akció alkalmával, de vásárolni, utazni sem tudunk, miközben az elektromos áramellátás is könnyedén felmondhatja a szolgálatot.
Mianmarban 2021-ben a katonaság puccsolta meg az épp frissen hatalomba iktatandó, demokratikusan megválasztott kormányzatot. A szokásos „fegyverrel a parlamentbe és minisztériumokba” akció helyett azonban a digitális elsötétítés taktikáját választották. A lelőtt internet a komplett lakosságot megbénította, közben az éjszaka leple alatt összegyűjtötték a politikusokat, aktivistákat és helyi celebritásokat.
A központilag elvágott kommunikáció nem csupán az izoláció és kontroll elősegítésére alkalmas, de hűen demonstrálja a felsőrendű hatalom és az alsórendű nép közti áthidalhatatlan szakadékot.
Tévedés azt hinni, hogy ezek a központi főkapcsolók kizárólag despotikus kormányzatok asztalán vannak jelen. Egy demokratikus jogállamban ugyanúgy felhatalmazhatja magát a hatalom a központi terror végrehajtására, pusztán az erre vonatkozó indokhálózata kap némiképp árnyaltabb tónust. Itt a zsarnokság kibontakozásának fő indoka a lakosság védelme, vagy a kiberbiztonság követelménye lesz.
Továbbá a demokratikus zsarnokok jobbára célzott intézkedéseket foganatosítanak a szólásszabadság jogával élő csoportok elhallgattatására. Láthattuk mindennek folyamatát a betanított munkás tényellenőrök fertőzte, mindenkit kitiltó antiszociálismédia-platformok vérzivataros terrorakciói által.
Ahogy egy katonai diktatúrában, úgy a nyugati országokban is lehetséges a kommunikáció leállítása, akár célzott módon is.
Amerikában ez temérdek alkalommal megtörtént, méghozzá suttyomban. 2005-ben a New York-i metróban lőtték le a telefonos kommunikációt, hivatalos indoklás szerint azért, hogy megakadályozzák a potenciális bombarobbantásokat. 2009-ben Obama beiktatásának helyszínén kapcsolták ki az adótornyokat. 2011-ben San Francisco lakosságát vágták el a telefonvonalaktól, hogy a hatalom megakadályozza tüntetés eszkalálódását egy hajléktalan férfit szitává lövő rendőrrel szemben.
Azért lehet mondani, hogy suttyomban zajlanak eme karhatalmi akciók, mert normál esetben meg nem tudnánk mondani, a hatalom játszadozik velünk, vagy szimplán valami javításra szoruló technikai baki történik a környékünkön. A kettő megkülönböztethetetlen egymástól.
Egyáltalán nem is szükségszerű lekapcsolni a komplett internetet. A kínai nagy tűzfalhoz hasonlóan szűrhetik, blokkolhatják, vagy használhatatlanságig lassíthatja a hatalom a szívének nem kedves tartalmak és weboldalak elérését. Ezek az álcázott módszerek annak benyomását keltik, hogy a prés alá helyezett weboldal szenved valamilyen technikai problémától, így a felhasználó a jövőben egész egyszerűen kerülni fogja annak megnyitását.
Mindezen lehetőségek sem merítik ki a hatalom eszköztárát. Ha már igazán nagy a baj, folyamodhatnak a kommunikációs csatornák megzabolázásához is. Az „álhírek és tévinformációk” elleni harc jegyében és az emberek védelmének ürügye mentén olyan törvényeket róhatnak a szociálismédia-platformok üzemeltetőire, melyek előírják a lakosság fokozottabb megfigyelését, titkosított kommunikációs csatornáik feltárását, közvetlen hozzáférést a hatalom embereinek a felhasználók profiljához, személyes adataihoz, posztjaihoz.
Újabban ama skizofrén dichotómiával házalnak, hogy a demokrácia és liberális szabadság védelme érdekében be kell tiltani a független és szabad médiumokat, a választások tisztaságát és integritását ellenőrző intézmények működését pedig el kell lehetetleníteni.
Ha minden cérna szakad, ki lehet találni egy globális pandémiát, melyre hivatkozva szükséghelyzetet lehet hirdetni, s így a demokratikus szabadságjogok felfüggesztését foganatosítani. Kiváltképp kapóra jön ez a módszer a globális kapitalizmus csődbe menetelének elfedésére, vagy mikor a korrupciós és pedofilügyek immár a legfelsőbb elit köreit is utolérik (lásd Epstein, Kaleta, Novák).
A manufakturált kríziseknek hála a technológiai hatalom által akár burkolt, tapogatódzó, a korabeli diktatúráknál alattomosabb fasizmus is bevezethető.
Mindennemű modernitása ellenére még csak annyira új keletűnek sem mondható a módszer. Franklin D. Roosevelt már 1934-ben aláírt egy törvénycsomagot, mely a rádió -és telefonhálózatok vészhelyzetben való leállítását teszi lehetővé. Az akció foganatosítására közvetlen az elnök került felruházásra megfelelő jogkörrel.
Roosevelt a lopakodó önkényuralmat természetesen a katasztrófák és közveszély elhárításával, illetve az USA semlegességének fenntartásával indokolta.
Alattomos módszerek mellett nyílt színi diktatórikus eszközök is a hatalom rendelkezésére állnak. Vészhelyzet vagy hadiállapot kihirdetésével az alkotmányos szabadságjogok felfüggesztésre kerülhetnek, míg a habeas corpus jogrend kivezetésével az ártatlan polgárok oktalan elhurcolása szintén foganatosítható.
Veszélyhelyzet kikiáltása szempontjából gyakorlatilag nem létezik olyan kitétel, mely a hatalmat korlátozná rendelkezései foganatosításában. George W. Bush suttyomban vert át két rendeletet, melyek az Egyesült Államok elnökét egyoldalú vészhelyzet-kihirdetésre jogosítják fel. Ennek ürügye roppant tág fogalmi keretek mentén lehet bármilyen jelleget öltő baleset, halálos áldozatokkal járó merénylet, vagy a lakosság békéjét veszélyeztető diszrupció. Nem szükséges az embereknek konkrét veszélyben lenniük: állami infrastruktúrát, a kormányzat működését, környezetet vagy gazdaságot fenyegető árnyak esetén is foganatosítható a rendelkezés.
A Continuity of Government (COG) doktrína szerint vészhelyzetben akár kongresszusi jóváhagyás nélkül vethet ki közvetlen parancsokat az amerikai elnök alattvalói számára. S nem csak az USA-ban van ez így: a világ gyakorlatilag minden országa bír jogrendet felfüggesztő protokollal egy – bármikor, bármilyen ürügy mentén – bekövetkező veszélyhelyzet alatt. A COG doktrínának köszönhettünk anno olyan intézményeket, mint a statárium vagy lakosságellenes pogrom.
Hogy ne ennyire a tőlünk sok ezer kilométerekre székelő országokra mutogassunk, vizsgáljuk meg a vonatkozó Wikipedia-szócikk nyomán, itt a keresztény szabadság idilli Paradicsomában mily jellegű intézkedéseket foganatosíthat ellenünk önkényesen a karhatalom:
A 2011. évi CXIII. törvényben ismét szerepel a rögtönbíráskodás lehetősége, amit rendkívüli állapot idején a Honvédelmi Tanács, szükségállapot idején pedig a köztársasági elnök vezethet be az ország teljes területén vagy annak egy részén. A rögtönbíráskodás elrendeléséről a sajtóban és a médiában tájékoztatni kell a lakosságot.
Orbán tehát egy diktatórikus intézkedést vezetett vissza a jogrendbe, ugyanis 1957 óta a statárium kihirdetésének lehetősége kivételre került a törvényes intézkedések listájáról.
Köszönhetően a lehetőségnek, hogy a nemzetbiztonság ürügye mentén a hatalom gyakorlatilag bárhol és bármikor kihirdethet vészhelyzetet, pusztán idő kérdése, hogy a kommunikációs csatornák akár célzott, akár együttes leállítása megvalósuljon.
Természetesen a totális elsötétülés pusztán a legradikálisabb módozatát képezi a kommunikáció ellehetetlenítésének. A nemkívánt tartalmak, gondolatok, személyek célzott és alattomos eltávolítása nagyobb fokú hatékonysággal és sikerrel kecsegtet, hiszen az efféle akciók nem zavarják meg a szélesebb társadalom nyugalmát, miközben egy-két „rendbontó” leállítását nyilván a bűnösöket érő jogos büntetés tényeként nyugtázza a társadalom.
Most az álhírek és tévinformációk elleni harc jegyében nemzetközi szintre eszkalálódott az információs hadviselés konfliktusa. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szerint jelen világunkra leselkedő legnagyobb veszély nem valamiféle világháború, globális pandémia vagy akár a szorongató klímaváltozás: civilizációnk legnagyobb ellensége a tévinformációk és dezinformációk tömkelege, melyek ellen minden lehetséges eszközt szükséges bevetni, ha véget akarunk vetni a lakosságot egyre csak nyugtalanító polarizációnak.
Mindezen követelmény nyilván szofisztikáltabb, megkerülhetetlenebb és globális cenzúra-metódusok bevezetését vonja maga után.
Mire a tartalmak MI-szűrése, a felhasználók eszközeik által való megfigyelése, a szociális kreditrendszer bevezetése megvalósul, nem is lesz szükséges többé a hatalom kifejezett ellenségének lenned, hogy követendő viselkedésedet mozzanataid szintjén kontrollálja a rendszer és legelemibb megnyilvánulásaidat is ellássa egy, a maga érdekei mentén rád vert pontszámmal.
Eddigre – ahogy George Orwell megfogalmazta – az igazság kimondása forradalmi aktusnak minősül.
