Kezdetben mindannyian heveny lelkesedéssel vetjük bele magunkat az álláskeresés világába. Mindezt jobbára azért tesszük, mert szülői és rokoni beszámolókon felül a munka „boldogító és jellemet építő” szentségéről egyéb lehetőségünk nem bizonyul kezdetben a munka világa valós mibenlétének megtapasztalására.
Tovább súlyosbítja rózsaszín ködös delúzióinkat az iskolaévek alatt szerzett mérhetetlen traumáink hada. Az igazságtalan és önkényes tanarak, követelőző szülők, bullyingoló és elviselhetetlen osztálytársak világából kilépvén „a nagybetűs” életbe csak jobb sor várhat ránk a végtelen lehetőségek szabad piaci kapitalizmusában, mint volt a börtöniskola láthatatlan rácsai közt, nemde?
Ó, te szegény, szerencsétlen, naiv lelkes fiatal! Az iskola szinte semmi ahhoz a gyötrelemhez és oktalan szenvedéshez képest, ami a munka világában vár rád! Az iskola pusztán a felkészítésed végezte el a végeláthatatlan megaláztatások, igazságtalan bánásmód és uralkodói önkény életed végéig tartó, alanyi jogú és méltóságteljes elviselésére. Ne hidd, hogy mindezen elvárástenger alól te az iskola kapuin kilépdesvén alanyi jogú szabadságot nyersz!
Épp ellenkezőleg! A szolgaszellem elsajátítása és a lelki traumák alanyi jogú visszanyelése innentől fogva a koporsódig kísér majd téged. Az ezekkel szembeni reakcióid kizárólag az iskolaéveid során már elsajátított és szorgosan begyakorolt mintázatokat mutathatják.
Nincs depresszívebb és reménytelenebb művelet a világon az álláskeresésnél. Ahhoz, hogy sikeres szereplője légy a munkaerőpiacnak és csodás „karriert” futhass be, szükséges feltétel nélkül elsajátítanod a skizofréniás duplagondol filozófiát. Lássuk egy EconomX-en fellelt értekezés nyomán, hogyan is kell elképzelni mindezt a valóságban:
A KSH legutóbbi jelentéséből kiderült, hogy egy magyar álláskeresőnek átlagosan 9 hónapig tart… mostanában valóban elég siralmas a helyzet, és tovább tetézi a dolgot, hogy már az IT-szektorban is megjelent ez a probléma, pedig ugye nem is olyan régen még az informatikai szakemberek voltak a munkaerőpiac sztárjai.
Ugye azt hazudják, hogy a pályakezdő, lelkesedéssel teli, illúziókkal alaposan feltápolt fiatalságot egyből tárt karokkal várja a munkaerőpiac. Erre fel rögtön a rajtvonalnál akkora gyomrost kapnak, hogy csodaszámba megy, ha ekkora KO után még képesek valaha feltápászkodni. Mint a Squid Game-ben: a sokszáz jelentkezőt rögtön első körben megtizedelik.
A Swicon Group senior toborzója szerint régen egyértelműen a rossz önéletrajzok voltak felelősek azért, ha egy álláskereső nem került behívásra. Az egykoron problémásabb állapotok azonban ma már jócskán feljavultak, a magyarok megtanultak CV-t készíteni, ám elmondása szerint még mindig lehet találkozni olyan dokumentumokkal, amelyeket nem jól írtak meg, nem jól szerkesztettek, és tele vannak helyesírási hibával.
A CV-k világa elősegíti a kapitalista gondolkodás kibontakozását. Mindez röviden kibontva: egy ócska termék vagy, akinek el kell adnia magát. Aki korábban nem dolgozott ki komplett módszertant képmutatásból, az ne is próbálkozzon betenni a lábát a nagyvállalati ültetvényre. A szolgaság egy privilégium, melynek elnyeréséért kötelező térden csúszva könyörögni! Majd megtanulod te is, te büdös jobbágy, hogy hol a helyed!
A jelenlegi legnagyobb problémának azt tartja, hogy az álláskeresők mindenre jelentkeznek, amit csak találnak. Azonban, ha valaki két diplomával, komoly szakmai múlttal ruhatárosnak jelentkezik, az ne csodálkozzon, ha még csak be se hívják.
Dübörög a munkaerőpiac. Ahogy látjuk, a munkáltatók is két kézzel kapkodnak a jól képzett munkaerőért.
Magasan kvalifikált szakemberek jelentkeznek hozzájuk képest nagyon alacsonyan kvalifikált pozíciókra, és a kudarc után elkeseredetten teszik fel maguknak a kérdést: hát én már erre sem vagyok jó?!
És jól teszik. Az ilyen Jobangel kaliberű bloggerek meg öntenyésztő karrier-coachok rendre annak ideológiájával házaltak a sikertelen álláskeresők felé, hogy ha nem vesznek fel valahova, az csakis a te hibád, soha nem lehetsz elég jó. Ha ezek után sem sikerül megtalálnod az elképzeléseidnek megfelelő állást, akkor kezdj orientálódni lefelé. Vállalj el mindent, amivel csak ez az aranykorban dübörgő szabad piac hajlandó téged megdobálni. Még egy hitvány állás abszolválása is jobb a munkanélküliségnél, hiszen ha munka van, akkor minden van!
„A munkáltató tökéletesen tisztában van vele az önéletrajzod láttán, hogy magasan képzett vagy, és csak azért jelentkezel ide, mert nagyon kell a pénz, aztán az első adandó alkalommal, ahogy a szakmádban kapsz munkát, te fel fogsz mondani”
Létezik olyan ember a világon, aki nem azért jelentkezik kétségbeesve temérdek állásra, mert nagyon kell a pénz? Én két ilyen embertípusról tudok: akik már rég feladták az álláskeresést (s nem is adnak le több önéletrajzot), illetve a tőkés vállalkozók, akik milliárdos burzsujokként nem dolgoznak, hanem dolgoztatnak.
Mindenki mást a kenyérkereset kényszere invitál az ültetvény felé. Még ama vállalkozók is testük és életidejük folyamatos áruba bocsájtásáért kénytelenek kepeszteni, akik mondvacsinált freelancerekként vagy a gig economy „önmaguk idejét beosztó” munkásaiként folyamatosan újabb meg újabb megrendeléseket kénytelenek felhajtani az életben maradás magasztos jogának elnyeréséért.
Roppant morbid vicc az ilyeneket szabadúszóknak hívni, miközben ugyanúgy vannak presszionálva a munkakeresésre, mint a szabvány jobbágyok, csak nekik heti szinten szükséges ezt a monoton és lélekgyilkos műveletet véghez vinni.
Summa summarum, aki nem kizárólag tőkejövedelemből fedezi a maga megélhetését, az bizony a rendszerkényszereknek köszönhetően keres állást.
„Egyszerűen nem éri meg ez a cégeknek. Ha odamész két hónapra, majd felmondasz, neki újra költenie kell hirdetésre, ami nem olcsó. Újra be kell tanítani az új munkaerőt, és bizonyított, hogy minden betanítási időszak lenyomja a termelést, hiszen kapacitást vesz el a már ott dolgozótól is. Nem akarják ezt újra és újra kezdeni a vállalatok” – magyarázta a senior toborzó.
Viszont a hajléktalanság rezgő lécén egyensúlyozgató peonoknak kész lottónyeremény komplett életüket feláldozni a munkakeresés oltárán, nem létező jövedelmükből depresszív állásinterjúkra járkálni és ott produkálni magukat, mint valami ótvar bohócok. Aztán évek elteltével is kvázi nincstelenekként agonizálni, kik „szüleik nyakán élősködnek”. Hát élősködő az, aki kitalálta ezt a tömeggyilkos szisztémát, majd ráerőszakolta a komplett társadalomra.
A cikkben soroltak mellett mellett ne táplálj hiú reményeket a sikeres felvételre akkor sem, ha véletlen akad egy hat hónapos lyuk az önéletrajzodban, vagy nem passzol a csillagjegyed az interjúztató néniéhez. Ezek mind oly halálos bűnök, melyekért vezekelned kell életed végéig.
„Nem szabad azzal indítani, hogy mennyi a fizetés. Meg kell várni amíg az interjúztató elkéri a bérigényünket, arra válaszolni kell – sajnos ezt sokan nem teszik –, utána pedig vissza lehet kérdezni, hogy ez benne van-e az önök bérsávjában. Az esetek többségében a cég elmondja, hogy találkoznak-e az elképzelések a bérezést illetően”
Igen, jól ismerjük ezt a „találd ki, melyik számra gondolok” játékot, és baromira elegünk van belőle. A rabszolgatartók jó előre tudják, mennyiért akarnak felvenni egy alávaló jobbágyot, de úgy fondorlatoskodnak, hogy mehet az elkért jövedelem a rendelkezésre álló büdzsé szintje alá is. Egy 9 hónapja hiábavalóan állást kereső és rokonsága által megállás nélkül szégyenített rabszolga akár ingyen is szívesen eljár lapátolni a GDP-t. Sőt még ő fizet, hadd lehessen örök időkön át fosztogatott rendszerszolga! Hiszen egyéb másra puszta esélyt sem biztosít számára a szisztéma.
A fizetési igény elkérése tehát annak fényében, hogy én nem ismerem a tervezett költéseiket, ők viszont igen, nem egyéb, mint igazán kegyetlen meggyalázása a kiszolgáltatott álláskeresőknek.
…az sem mindegy, hogy milyen attitűddel viselkedünk az interjún. A túlzott magabiztosság, de a súlyos önbizalomhiány sem szokott beválni, hiszen utóbbi esetben meglehetősen visszatetsző az, ha szinte könyörgünk az állásért… legjobb, ha természetesen, magunkat adva, de tisztelettudóan viselkedünk. Igyekezzünk nem szorongva, de nem is ellazáskodva beszélgetni, hiszen az állásinterjú egy üzleti megbeszélés, és az üzlet tárgya te vagy.
Igen. Te egy termék vagy. Nem élő, hús-vér, lélekkel rendelkező ember. Fontos differencia.
A mondatömleny első fele meg nagyjából úgy állja meg a helyét, ahogyan a társkereső oldalak fiatal leányai a vágyott pasi paramétereit körülírják. Legyen figyelmes, udvarias, romantikus, stb., aztán elmennek szobára egy kőg**i izomaggyal.
Na a munkáltatók litániája az ideális munkaerőről ugyanez pepitában. Add szépen önmagad, légy tisztelettudó, légy magabiztos, de azért ne tengjen túl magad az önbizalom, kommunikálj természetesen, de ne könyörögj az állásért… ugyanaz a mechanizmus. És az eredmény is kábé ennek megfelelően alakul.
Ez már egyenesen a dehumanizáció netovábbja: ne is törődj a befizetetlen csekkekkel, a folyamatosan halmozódó jelzálog-adóssággal, annak gondolatával, hogy holnap mit fogok enni… kapcsold ki a gondolataid, és válj termékké!
Azért az is fontos a fentiek mellett, hogy a már emlegetett számkitalálósdin sikerrel mondd be a jövőbeli főnököd által kigondolt összeget.
Ahogy kb. mindenki, úgy a munkáltatók is olyan embertípusra vágynak, aki nem létezik. Lehet minden mérhető emberi tulajdonság-spektrumból mértani közepet vonni, csak azt nem sikerült eleddig egyetlen pszichomókus-palántának sem bizonyítania, hogy ennek a mindenben tökéletes középszert abszolválni képes embernek a vágyképe ápol-e bárminemű viszonyt a valósággal? Létezik-e ilyen? Biztos vagyok benne, hogy nem.
Mindenkinek vannak erősségei meg gyengéi, nincs olyan ember a világon, aki mindenből megugrik egy előre kijelölt szintet. Egyes tulajdonságaiban mindenki messze a referenciául megadott átlag felett teljesít, másban pedig alul marad. Nagy pech az álláskeresős szerencsejátékban, ha véletlen a bohóc módjára való brillírozás képességében húztad a rövidebbet.
Mit ront el az állásinterjún a cég? A legnagyobb hiba a felvételi folyamat során a visszajelzés hiánya.
Ez nem hiba, hanem a vállalatok szabvány működése. Emberszámba sem vétel.
Nem egy alkalommal értekeztem már az egyoldalú és egyirányú diktatúra fogalmáról. A kapitalista cégek pontosan ilyen alapon működnek.
Szó sincs a hazug retorikájuk világán kívül valós együttműködésről két egyenlő fél között. Te kényszerítve vagy, hogy állásokra jelentkezz, és térdre rogyva pitizz – na jó, önmagadat adván határozottan kommunikálj, csak el ne röhögd magad véletlen a komikus szerepjátszásod közben.
Neked kell kezdeményezned, passzívan vágynod arra, hogy egyszer kiválasszanak – a vállalatnak azonban semminemű kötelezettsége nincs veled szemben. Még egy szaros visszajelzésre sem, hogy figyelembe vettük a létezésed.
Ha éhen halsz, hát éhen halsz. Egyéni szociális probléma. Majd legközelebb reálisabb számokkal dobálózol a lottón, vagy megtanulsz a hajléktalanság kapujában is David Copperfield módjára brillírozni az interjún.
Tudni kell viszont, hogy ezen jelenség mögött nem gonosz HR-esek állnak, hanem egyszerű kapacitáshiány áll fenn. Normális esetben egy vállalatnál nincs ember, idő és energia arra, hogy a HR-es 300 darab e-mailből 298-ra megírja, hogy sajnáljuk, de nem hívjuk be, mert a CV alapján nem találtuk alkalmasnak.
Milyen érdekes, hogy a nincstelen álláskeresőnek nincs megengedve a kapacitáshiány luxusa.
A kifosztott rabszolga részéről természetes, hogy végtelen idővel bír, több pénze van felesleges interjúkörök futtatására és milliós tandíjú szakmányok abszolválására, mint ezeknek a szerencsétlen, ruppótlan milliárdos nagyvállalatoknak.
A végén még a pszichopata vállalatvezetők a válaszra sem méltatott hajléktalan áldozataikhoz kényszerülnek járulni interjúra, hiszen ezek a fránya mamahoteles élősködők valahogy több forrással bírnak a terméketlen jelentkezgetések korlátlan számban való kiszórására a Bentley-vel Armani öltönyben szaladgáló üzletemberekhez képest. Hogy mik vannak!
… a jelöltet olyan kérdésekkel bombázzák, amelyeket nem illik feltenni. Tipikus példa erre, amikor a hölgyektől megkérdezik az interjún, hogy tervez-e a közeljövőben gyermeket vállalni. Ilyet a rokonaiktól sem kérdezünk, pláne nem egy vadidegentől.
Mégis megkérdezik, saját magukra nézvést bárminemű következmény nélkül. Aztán pozitív válasz esetén a „majd értesítjük” frázisnál hogyhogynem meg is szakad a felvétel folyamata. Biztos ruhatárosnak jelentkezett a drága kismama, hát ne tessék csodálkozni, ha így nem megy!
A cégek azt is elrontják, hogy túlzott stressznek teszik ki a jelentkezőt az 5-6 körös folyamattal, melyek nagy része sokszor túlzás is.
Már a legelső kör is túlzás és a fokozott stressz forrása. Kiváltképp annak fényében, hogy tudományos konszenzus szerint az állásinterjúk tökéletesen haszontalanok.
A sokkörös interjúk az idomítás céljából léteznek. A jelöltnek úgy kell epekednie a rabszolgamunkáért, hogy közben skizofrén módon kétségbeesését lelkesedésként kell láttatnia.
A lelkes kiskutya az igazán hűséges játszópajtás, nem az, amelyik a jutalomcsont megkaparintását követően egykedvűen visszabattyog az ólba. A gazdi kedvence egy olyan háziállat, aki karikákon ugrándozik át vigyorogva, két lábon szökdécselvén pattog a karrierlétra egyre magasabb lépcsőfokaira.
További hibaként említi Istenes Viktória, hogy nem kompetens személy interjúztat, így nem tudnak a jelölt kérdéseire válaszolni
De a jelentkező brillírozzon, csináljon csak magából bohócot, legyen magabiztos hollywoodi színész, mindig helyesen tippelje meg, mit akar épp az interjúztató hallani és természetesen a spontán verbuvált lottósorsoláson is hajszál pontosan a kihúzandó számokat ikszelje be.
A munkáltatók már nem tudják mit találjanak ki a kétségbeesetten próbálkozó jobbágyok porig alázására. S természetesen zéró öntudat mutatkozik meg részükről. Amint az illúziók összeomlását elszenvedő jobbágyhad kiábrándultan hajítja el bohócsipkáit, hirtelen kiderül, hogy senki nem akar dolgozni, a munkaerő lusta és motiválatlan.
És a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Egy Vox cikk is foglalkozik a témával. Ebből kiderül, hogy még az elmúlt évtized munkaerőhiány sújtotta esztendei során is tovább növelte a munkáltató kaszt az állásinterjú-körök számát, a felvétel folyamata pedig egyre messzibb időtávlatokba húzódik. A hat-nyolc körös interjúk mellett számtalan beadandó projekttel vagy helyben végzett – egyébként legtöbb helyütt illegális – próbamunkával is „szórakoztatják” pórul járt áldozataikat.
Odáig eszkalálódott a munkáltatói delúzió keltette krízis, hogy a Greenhouse fejvadász vállalat közvélemény-kutatása szerint az álláskeresők 60%-a vélekedik negatívan a hosszas és meddő toborzási folyamatokról. Vagyis, ahogy a kapitalizmus immár gyakorlatilag minden mérőszámában, úgy munkakeresés terén is többségbe kerültek az eleddig egyénekként gyalázott kiábrándultak és vesztesek a szisztémában. Ennek bizony nagy összeomlás lesz a vége.
