Ha meg szeretnénk győződni a kapitalizmus alsórendűségéről, elegendő vigyázó tekintetünket a globális imperializmus központjára vetnünk.
Az amerikai nagyvárosok jobbára élhetetlenek, fenntarthatatlanok, tervezésüknél súlyos hibákkal és mulasztásokkal szembesülhetünk. Ám ami még fontosabb: ezek a jobbára 1850-1950 között benépesült és giga metropoliszokká vedlett betonhalmok kezdenek minőségükben és korszerűségükben egyaránt súlyosan lemaradozni a modern kor kívánalmaitól.
Az amerikai magántőke tervezte infrastruktúrát felvonultató városok három jellegzetes különbséggel bírnak a közösségi vagy állami benépesítésű településekkel szemben, melyek gyakorlatilag az Amerikán kívül eső komplett világ városképeit meghatározzák. Az első, hogy iszonyat pazarlók. A második, hogy kizárólag magánszemélyek vagy vállalatok szűk perspektívái nyomán kerültek kiépítésre. A harmadik, hogy a zónarendszernek és közösségi infrastruktúra hiányának köszönhetően nem is lehetséges azokat sem radikálisan korszerűsíteni, sem ténylegesen élhetővé tenni.
Ugyan a vállalati gigaüzemek, toronyházak és felhőkarcolók koncepciója Amerikából került kiexportálásra az egész világra, pont e tényben rejtezik a birodalom hanyatlásának egyik titka. Mivel Amerika modern ipari infrastruktúrája az egyik legidősebb a világon az angol mellett, a XX. század során szép csendben, majd a huszonegyedikben roppant intenzíven épülő és iparosodó nagyvárosok kezdik súlyos versenyhátrányba taszigálni Amerikát.
Az amerikai nagyvárosok fő jellemzője és minden más országhoz képest egyedi tulajdonsága, hogy legtöbb ezek közül létrejöttét és fejlődését kapitalista „vízionáriusoknak”, iparmágnásoknak, pénzembereknek köszönheti. Az ő elképzeléseiknek megfelelően épültek ezek ki, kizárván a lakosságot a fejlődési irány meghatározásának jogából.
Néhány szemléltető példa: San Franciscóban ugyan üzemel villamos, azonban szinte egyetlen más amerikai nagyvárosban nincsenek azok jelen, mert a századforduló olajmágnásai kifejezett veszélyt szimatoltak a maguk profitjára nézve a villamosított tömegközlekedésben. Így rendre megakadályozták a közösségi közlekedés fejlődését az olajbárók uralta nagyvárosokban.
Los Angeles a modern várostervezés „legragyogóbb példája”, mivel az csak a XX. század első felében vált a napjainkban híres szórakoztatóipari világközponttá. Eddigre széles körben elterjedtek az autók a polgári lakosság körében, így a metropolisz fejlődése is olyan irányt vett, ahol közösségi közlekedésnek vagy gyaloglásnak helye nincs, autó nélkül kvázi lehetetlen eljutni egyik kerületből a másikba.
Aztán ott van Las Vegas, a száraz sivatag közepére felhúzott kaszinókomplexum, ahol már most sem létezik elegendő víztartalék a busás jövedelem reményében beköltözgető szerencsepróbálók számára. Lesz meglepetés, amikor egyszer csak elfelejt víz folyni a csapból. Las Vegast kifejezetten a belföldi pénzmosás elősegítése végett építette a sivatag közepére a nagytőke, hol 1931-től kerültek legalizálásra a napjainkban is regnáló nagyvonalú szerencsejáték -és válási törvények.
Az 1929-es válságot követően a nagytőkének szüksége volt egy alternatív pénzügyi központra, amelyen át kivonja ebül szerzett jövedelmét az állami beavatkozás alól és előkészítheti a végül szerencsére befuccsolt fasiszta hatalomátvételt az országban. Erre a célra épült Las Vegas.
Az élhetetlen külvárosok koncepcióját szintén a kapitalisták dolgozták ki. Elképzelésük szerint a koszos, büdös munkás réteget távol kell tartani a belvárosi polgárságtól és részükre külön lakókörzeteket felhúzni saját üzletekkel, könyvtárakkal és parkokkal, melyek üzemeltetését teljes mértékben a tőkések végzik. Ezekben a lakónegyedekben saját szabályokat hozhatnak, illetve úgy manipulálják a bérleti díjakat, ahogy akarják.
A leggyakrabban emlegetett példa a Chicago kültelki részét alkotó Pullman városa, ami a XX. század elejére totál élhetetlenné vált, majd el is néptelenedett. A kerület egyáltalán nem a munkások szükségleteinek figyelembe vételével épült fel, hanem George Pullman vasútmágnás személyes inspirációi alapján, aki jószerivel figyelmen kívül hagyta az élhetőség biztosítását a lakókörzeten belül, inkább az esztétikát favorizálván helyette. Eközben a lakások bérleti díját az 1890-es években magasabb szintre növelte, mint ami a neki dolgozó munkások jövedelme volt akkoriban.
Az indusztrializált belváros vs. lakóparkokkal telített külvárosok koncepciója mindezek ellenére gombamód elszaporodott az országban. A radikálisan iparosított metropoliszok, mint Detroit vagy a már említett Chicago teljes körű várostervezését az ipari kapitalisták vették szárnyuk alá a kisközösségi és önkormányzati irányítás ellenében. Meg is lett a következménye.
A magántőke által felépíttetett, majd individualisztikus egoisták által belakott amerikai városok mostanra váltak oly mértékben élhetetlenekké, szennyezőkké és lebontandókká, hogy a szükséges radikális reformok véghez vitele nélkül az amerikai birodalom belülről fog összeomlani és megsemmisülni.
Itt indulnak a bonyodalmak, ugyanis a magántulajdon szentségére építő amerikai szellem nem engedélyezi a haladást és a nagyvárosok újratervezését.
Kezdjük az általánosabb tényezőkkel, aztán haladjunk szépen lassan a konkrétumok felé.
Az amerikai városok fejlődésének elsődleges kerékkötője a már emlegetett kapitalista tervezettségben keresendő. A kapitalisták ugyanis magasról szarnak az emberiségre, egyetlen törekvésük a maguk regnumának végsőkig való kiterjesztése. Ebben leginkább az segíti őket, ha minél több hulladék szemét építménnyel szórják teli a világot, amelyeket aztán elkeríthetnek maguknak mint magántulajdont.
Ennek köszönhetően az amerikai építmények többsége a kor monopolistáinak megalomániáját tükrözvén jelentősen túlméretezett a XXI. századi gazdaságossági kritériumokhoz képest. A legrosszabb, hogy a II. világháborút követő gazdasági csoda és birodalmi hegemónia következtében immár ugyanezen tulajdonság igaz a családi házakra is!
Az amerikai külvárosok, így a lakóparkok jó háromszor tágasabbak a fenntarthatónak nevezhető európai és ázsiai családi -és tömbházaknál.
Ez a radikális túlméretezettség nem a hazug kapitalisták által rendre hangoztatott proli irigység végett számít totál ostobaságnak. Ha túl nagyok a házak és telkek, jelentősen megnőnek a távolságok is a városokon belül. Ennek köszönhetően több vezetéket, csatornát, közüzemi infrastruktúrát szükséges kiépíteni és karbantartani, ami nyilván háromszor annyi munkaerőt és munkaidőt kíván, már ha akad egyáltalán kéznél ekkora létszámú karbantartó személyzet.
Mindezen terjengősség a kapitalista apologetikával ellentétben nemhogy elősegítené, de egyenesen szabotálja a fejlődés és jólét lehetőségét. Ha az emberek a szükségesnél tágasabb lakásokba költöznek, akkor bérleti díjaik és közüzemi számláik egyaránt a fenntarthatatlanság irányába sodorják őket, s kénytelenek minden jövedelmüket az utolsó fillérig az egyébként napközben parlagon hagyott lakásaik istápolására fordítani. Ha beüt a krach, s a család megélhetési válságba sodródik, nincs hova lejjebb adni az igényekből, az egyetlen alternatívája a fenntarthatatlan és drága lakásoknak a hajléktalanság. A zónásítás miatt a közösségi lakások építésének lehetősége eleve kiesik a pikszisből (erről bővebben alább).
A nagy távolságoknak köszönhetően lakóhelytől a munkahelyig a közlekedésben is a szélsőséges pazarlás kultúrája uralkodik. Az ingázás nem választható alternatíva a munkahely közelébe költözés vagy belvárosban élés ellenében, hanem kötelező diktátum. Akinek nincs autója, s nem azzal ingázik minden egyes nap 60-120 kilométereket a belvárosba, majd vissza, annak nem lehet megélhetése.
A zónásítás itt is megvillantja átkát: belvárosi lakóparkok vagy nem léteznek, vagy árszínvonaluk végett élhetetlenek. Az amerikai belvárosok az irodakomplexumok és felhőkarcolók részére vannak fenntartva, nem a lakosságnak. Az ingázásnak tehát nincs lényegében alternatívája.
Még olyan területeken is hátráltatják a terjengős városok a haladást, melyekre nem is gondolhatnánk. A 90-es évektől fogva az amerikai telekom-vállalatok sokszáz milliárd dollár ingyen támogatást kaptak az államoktól a teljes lakosság részére olcsón elérhető és roppant nagy sebességű üvegszálas optikai internetkábel-hálózat kiépítésére.
A százmilliárdnyi ingyen segély eredménye viszont semmi nem lett, mivel Amerika szétszórt és roppant kaotikus lakóövezeteibe egész egyszerűen képtelenség ezt a fajta internetet közvetlen a lakóházakba bevezetni. Ázsiában és Európában ezt az akadályt könnyű szerrel vették a szolgáltatók, mivel az emberek vagy tömbházakban, vagy az amerikaiakhoz képest harmadakkora kertes házakban élnek, így az országon belüli és nagyvárosok közti kedvező távolságok egyaránt gazdaságos kiépítést tettek lehetővé.
