Azt hihetnénk, hogy kedves delfin barátaink igazán illedelmes urak és úrinők módjára viselkednek az óceán mélyén, pedig dehogyis!
Amint kikerül az ember a látótérből, ezek a bájos emlősök rögvest előhalásznak nadrágzsebükből egy jókora méretűre fúvódott gömbhalacskát, melyet úgy adogatnak körbe barátaik közt, mint egy jointot!
A gömbhal önvédelemből egy tetrodotoxin nevű halálos méreganyagot termel. Egyetlen gömbhal mérge képes 30 embert kifektetni, de a delfinekre is hasonlóan „áldásos” hatása mutatkozik a mérgének.
Miért kísérletezgetnek hát óceáni játszópajtásaink ilyen veszélyes játékszerekkel? Mint kiderült, a delfinek megtanulták, hogy amennyiben a gömbhalakat nem nyelik le, hanem finoman hozzájuk dörgölik az orrukat, vagy behelyezik őket a szájukba, a felszabaduló toxin olyan hatást keletkeztet, mintha egyszerre ütnénk ki magunkat LSD-vel és marihuánával. A gömbhal által jókat hallucinálgatnak, majd boldogan ellazulnak mélytengeri barátaink.
Szegény rémült gömbhalak hiába fognák menekülőre, az őket körbefogó és náluk gyorsabb delfinek minden egyes haverjuknak körbepasszolják azokat, mielőtt volna bármi esélyük a jól kiütött delfincsapatok szorításából menekülni.
A belőtt delfinek a szeretet egy új dimenzióját ismerik meg, melyben önfeledten ölelkeznek egymással, szemeik elernyednek, majd széles mosolyt felvévén magukra békésen elterülnek a komplett lényüket körülölelő kékségben.
Mielőtt magad is megpróbálnád gömbhallal belőni magad – amely, mint Öveges professzor óta tudjuk, minden háztartásban akad –, jól jegyezd meg, hogy az életeddel játszol, ugyanis nagyon alacsony eséllyel fogod túlélni az akciót. Az emberre még a delfineknél is halálosabb csapást mér a gömbhal toxinja. Arról nem is beszélve, hogy bizonyíték sincs rá, hogy mikrodózisban adagolva a tetrodotoxint az az embert is hasonló hatás alá vonja. Maradj szépen a meszkalinnál.
